 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Örök emlék: MYRTILL (2002 - 2006)
Amikor egy gyerek megszületik, a szülő azt gondolja, hogy sok mindenre meg fogja tanítani, miközben óvja, szereti, védi.
A mi esetünkben ő tanított végig minket. Azt hittük, addigi életünk során találkoztunk minden bajjal, örömmel, de őáltala egészen új, és eddig számunkra ismeretlen dolog költözött életünkbe. Angyali kinézete, gyönyörű arcocskája, haja, szája, szeme az idegen embereket is arra késztette, hogy lelassítsanak az utcán, a boltban, a strandon, a piacon, hogy megnézzék, megérintsék Őt. És, ha nem is voltam soha büszke magamra, attól, hogy Ő az enyém, büszkeség töltött el.  Hihetetlen nyugalmat árasztott, humorával, édes hangján kiejtett önálló, egyedi gondolataival, kerek mondataival, az ember úgy érezte, más, mint a többi gyerek. Mindegyikünk belőle merítette az erőt a nehéz pillanatainkban, Ő pedig szeretett, ragaszkodott. Nikivel nagyon szerették egymást, rajongott a testvéréért, és viszont. Úgy tudtak összebújni, hogy látványnak is gyönyörű volt a kép. Aztán jött az a szombat délelőtt, amitől mindig rettegtem, mert végig éreztem, hogy ilyen gyereket nem kap csak úgy az ember. Mindenki félti gyermekét, de amíg nem szembesül vele, hogy a haláltól való félelem belekerült az életébe, nem tudja mitől félt addig. Aztán természetessé válik a folyamat minden szakasza, mert csinálni kell, hogy minél tovább együtt lehessünk. Számára is természetes, mert nincs mihez viszonyítania, ebbe nő bele, belenyugszik, tűri. Óvodában kéne játszania az óvónővel, ehelyett megfásult orvosok szurkálják, kiégett nővérek beszélik meg otthoni dolgaikat a feje fölött, miközben elkezdik becsepegtetni a mérgeket az angyali testbe. Ott ülök mellette, gombóc a torkomban, és nem értem, hogy lehet három évesen szó nélkül tűrni, természetesnek venni, hogy egyszer csak kiszakítva addigi életéből, három napon keresztül ugyanabban az ágyban van. Nem kérdezi miért nem jöhet ki. Aztán, amikor vége a három napnak, akkor folytatja az előző életét, közben műtéteken esik át, és ez így váltakozik egy éven át. Nem kérdezi miért. Eltelnek a hónapok, a szúrásoktól fél, de már nem sír, megtanulja a gyógyszerek nevét, hatását, tolerálja egyes felnőttek tapintatlanságát, exkuzálja magát. És egyre kevesebbet mutat, egyre kevesebbet panaszkodik, szinte semmit. Engem kímél.  Négy évesen sírni kéne, hisztiznie is, az lenne a normális, de a felnőttek is sírnak, ha ilyen helyzetben vannak. Ő nem. Egymást vigasztaljuk, erősítjük azzal, hogy eljátsszuk a másikunk miatt, hogy nem félünk. Pedig mi ketten mindent tudunk. Így lehet csak a nagy szeretetben ezzel élni. Nem tudom melyikünk járt a másikunk előtt, szerintem Ő. Az apukájával el tudta hitetni, hogy jó lesz, velem nem. Talán nem is akarta teljesen. Mindig jelzett, segített, hogy segíthessek, mert tudta, az a jó nekem is. Ő választott. Akin látta, hogy érdemes rá, annak megmutatta, milyen Ő, ki tudta szűrni, ki a jó ember. Ezek lehettek barátok, de akár a győri kórház dolgozói is. Azt is elfogadta, hogy ott kellett lenni, megpróbálta jól érezni magát. Aztán már haza akart jönni. Én is azt akartam. Végigvezetett engem a stáción, szavak nélkül értettük egymás minden rezdülését. Ennek nem lehet vége, még találkozunk valahol, most is érzem, hogy vezet engem. Drága Kislányom! Köszönök mindent. Olyan bölcs vagy, annyi mindent tanultam Tőled, hogy ha már az életemnek vége lenne, akkor is mindenen túl lennék. A részem voltál, most üres vagyok, de sose szeretted, ha sírok. Azért jól bírtam ugye? Jó, néha elsírtam magam, mérgemben is, de mindig megvigasztaltál, összekaptam magam. Édesem, aludni akartál, most remélem jó Neked! Kérlek, vigyázz ránk, a Nikire főleg! Kis Királylányom! Remélem, megtaláltad a szivárványt, és a kisfiúval rajta csücsülsz. Vigyázzatok egymásra! Poórné Tóth Júlia, Kőszeg |
|
|
|