Hogyan írsz helyesen? Ha úgy, édes barátom, mint én, akkor az én oldalamon állsz, együtt fogjuk megmenteni a nemzetet. Ha nem, kiűzettetsz a mi Paradicsomunkból.

Vitathatatlan: egy közösség szuverén joga, hogy úgy találja meg saját útját, ahogyan akarja és jónak látja, feltéve, ha az nem sérti egy másik közösség jogait, érdekeit. Abban sincs semmi elítélendő, ha e közösség folyamatosan építi saját identitását, például éppen a nyelvi identitás, illetve magának a nyelvnek a kimunkálása révén. Hiszen a nyelv arra szolgál, hogy minél könnyebben kommunikáljunk, megértessük magunkat a másikkal az adott csoporton belül is.

Azonban az, ami az utóbbi bő évtizedben a volt Jugoszlávia némely utódállamában folyik, inkább kész kabarénak lenne nevezhető, ha nem lennének következményei. Ez nem áll bizonyos értelemben a szlovén és a macedón államra, vonatkozik viszont Horvátországra, Bosznia és Hercegovinára, Montenegróra és Szerbiára. Ezen államocskákban Tito alatt a szerbhorvát, illetve a horvátszerb nyelv volt a hivatalos nyelv – a lingvisták szerint egy sztenderd nyelvről volt (és van – talán) szó. A szerbhorvát/horvátszerb nyelvet Újvidéken, 1954-ben „találták ki”, de ez inkább csak a nevére vonatkozott, hiszen ilyen nyelven már beszéltek az emberek. És kétségkívül tökéletesen meg is értették magukat, s megértették azt is, mit mond a másik, igaz, a tájnyelvi variációk jól bezavartak, de hát a palóc se érti tökéletesen a csángót, pedig magyarul beszélnek.

Tanuljunk anyanyelvül!

1991-ben, a titói Jugoszlávia véres felbomlásakor azonban egyes lingvistákban is felforrt a vér. A legkevésbé – érdekes mód – a szerbekében, talán éppen azért, mert a szerb állt legközelebb a szerbhorváthoz, illetve mert a szerbiaiak az ekavica nevezetű verziót beszélik, a boszniai és horvátországi szerbek, illetve a montenegrói testvérek viszont az ijekavicát (a különbség jó nagy: az egyikben például a fehér szín belo, a másikban bijelo). Az ijekavica verziót beszéli viszont a komplett horvátság is, de a szerbiaiak mégsem mondhatták azt a Szerbiába menekülő horvátországi és boszniai szerbeknek, hogy tessék elfelejteni, mert az olyan horvátos. A szerb ideológusok különben is inkább a határok átszabásával és a népirtással foglalkoztak, mintsem a nyelvvel.

A horvát ideológusok számára viszont kardinális kérdéssé vált a nyelv, miután az ország harmada megszállás alá került. Ugyan Horvátországban már 1974-ben a „horvát irodalmi nyelv” vált hivatalossá, de igazán most látták elérkezettnek az időt, amikor a horvátot teljesen le kell választani a szerbről, hogy még csírájában se emlékeztethessen az egykori szerbhorvát/horvátszerb nyelvre, illetve a délszláv mozgalmakra, Jugoszláviára. A nacionalista nyelvészek beindították szógyártó masináikat, így lett a helikopterből légcsép (zrakomlat) – mintha a helikopter szerb szó lenne –, a villamos (tramvaj) villámvonat (munjovoz), a szerbizmusokat pedig úgy irtották, hogy az inkvizíciónak is becsületére vált volna. Előszedték a kroatizmusokat, a rég elfeledett, horvát(nak hitt) szavakat, archaizálták a nyelvet, és ami a legfontosabb, minden szerb (eredetűnek vélt) szó, ha tiltás tárgya nem is, de a megvetésé lett. Ma is gyakori eset, hogy egy beszélőnek a szó első felének kimondásakor jut eszébe, mit is tesz, így megszakítja beszédét, s az immár „megfelelő” horvát szót mondja ki pironkodva. Az újhorvát nyelv teremtése az 1992–95 közti interregnumban történt inkább, amikor már Bosznia-Hercegovina állt lángban – ott és akkor teljesen érthető módon a bosnyákok nem értek rá lingvisztikai problémákkal bíbelődni, bár már a háború alatt sem használták a szerbhorvát nyelv kifejezést (mert hisz az az ellenség nyelve), inkább a mi nyelvünk, majd a bosnyák kifejezést használták rá. Csak hát ezt is meg kellett ám szokni. (Persze a nyelvészek a nyelvtant nem tudták megváltoztatni… – innentől kezdve tragikomikus az egész.)

1995 után, miután Tudjman hadserege felszabadította az országot (avagy elfoglalta a szerb Krajinát – nézőpont kérdése), és szinte az utolsó szálig elzavarta a szerbeket, a nyelvi kérdés marginálisabbá vált, hiszen az állam területi integrációja megvalósult, nemzetközileg pedig már korábban is elismerték. Ugyanakkor, miután befejeződött a boszniai háború, immáron a bosnyákok (muzulmánok) kiáltották ki saját nyelvüket, ők irtották a szerb és horvát nyelvi elemeket, erőltetni kezdték a turcizmusokat, a dialektust. Persze a „leopárdbőrű” Bosznia-Hercegovinában a legzavarosabb ez a dolog a volt Jugoszlávia területén, a három entitás mindegyike „saját” nyelvét beszéli hivatalosan, miközben a mindennapi kommunikáció szintjén egy nyelvről beszélhetünk. Mindenesetre a bosnyákok is úgy gondolták, államiságuk nem valósítható meg saját nyelvük nélkül. Az egységes állam azonban azóta is protektorátus, és ha az újjáépítés elindult is, képletesen az állam még mindig romokban hever. Azzal meg, hogy kikiáltották a bosnyák nyelvet, nem mentek semmire. A bosnyák–horvát föderációban a bosnyák és a horvát nyelv a hivatalos, a szerb kantonokban meg a szerb – hát ennyit az egységes államról. Bár a poén az, hogy egy állam lehetne anélkül is egységes (és funkcionáló), hogy a nyelvi kérdés terén nem buldózerként viselkedik.

Montenegróban sem egyszerű a helyzet. A hatalmon lévők ugyan a többség támogatását élvezik, de ez bizony igen ingatag, minimális többség. Ők azt találták ki, hogy ezentúl az iskolákban ne szerb nyelvként nevezzék meg az anyanyelvet, hanem: anyanyelvként. A szerbpárti montenegróiak – akik szerint a montenegrói nem is önálló nemzet, hanem a szerb része inkább – hevesen támadják e koncepciót, gimnazisták és tanárok is tüntettek már, hogy ők bizony szerbül akarnak tanulni, nem anyanyelvül. A vita még ma is folyik, és a tét sem kicsi: ha Montenegrónak sikerül elszakadnia Szerbiától (márpedig egyelőre a zászló ezen opció támogatóinak áll), úgy a szerb nyelv mintegy majd kiűzetik innen, és kikiálthatják a montenegrói nyelvet… Lingvisztikailag persze a szerbhorvát nyelv ijekavicáját használják majd, míg világ a világ.

Nemzetiek és jugónosztalgikusok

Egy nyelv – négy név (és négy államocska). A téma talán legrangosabb, nemzetközileg elismert szakértője, a belgrádi Ranko Bugarski szerint – aki az Európai Lingvisztikai Társaság elnöke is volt – mondhatnak a politikusok és a politikai céloktól, ideológiától áthatott, államalapítgató nyelvészek akármit, világos a helyzet: ez a négy nyelv nyelvészeti szempontból egy nyelv, azaz a szerbhorvát lingvisztikailag egységes. Egy horvát, szerb, bosnyák vagy montenegrói például ezt használja, ha tudományos munkát ír, és nem kroatizmusokkal, turcizmusokkal, tájnyelvi fordulatokkal igyekszik tolni a tudomány szekerét (persze, már amennyiben nem angolul vagy más világnyelven ír). Emezen „nyelvek” csak a lektori oktatás praktikus-pedagógiai szintjén léteznek. És ugyan kétségkívül joga bárkinek, hogy kijelentse, én így, ezen a nyelven beszélek, de ez egyszersmind politikai állásfoglalás is, hiszen politikai nyelvekről van szó voltaképpen. És Bugarski felhívja a figyelmet Hobsbawm megfigyelésére, aki szerint a nyelvek az államok révén sokszorozódnak meg, nem pedig fordítva.

És ez a vita ma is tovább folyik – jól beleilleszkedve az adott állam politikai erőviszonyainak kontextusába. Ez elsősorban a horvátokra igaz, akik a poszt-tudjmani Horvátországot akarják most kitalálni (és nem mellékesen a hercegovinai horvátokat minél jobban elszakítani Bosznia-Hercegovinától és Horvátországhoz kötni e szállal is). Idén is zajlik egy óriási vita, többek közt a helyesírás kapcsán. Hogy ne úgy írjanak, ahogyan a szerbek, illetve hogy vissza kell térni az „eredeti” horvát helyesíráshoz. Szemléltetésképpen: mintha a magyar nyelvészek közt most azon dúlna a vita, hogy a lyukat lyuknak vagy juknak írjuk-e, illetve hogy vissza kellene térni bizonyos 18. századi mintákhoz. A lyuk, ugyebár, egy tradícióhoz való ragaszkodást jelenthet, hagyományőrzést, a másik oldalon meg azt mondhatják: így is érthető, ne komplikáljuk a dolgokat. A horvátok egy szóösszetétel elválasztásán mennek most ölre (neću – ne ću; az előbbi szerbes, az utóbbi lenne az igazi horvát).

És ha megmondod, melyik oldalon állsz te (lyuk vagy juk, neću vagy ne ću), megmondom, ki vagy. Nacionalista vagy liberális. Hagyományőrző vagy innovatív. Nemzeti vagy jugónosztalgikus. Sőt, hogy melyik pártra szavazol, azt is rögtön lekottázom rólad. És tudom, igaz hazafi vagy-e vagy nemzetáruló. Különutas vagy nemzetközi összeesküvés oszlopos tagja. Hogy van-e helyed abban az országban, amit elvileg együtt kéne kitalálnunk, vagy sem – húzzál Európába el, különben nekünk ide nem kellesz. Hogyan írsz helyesen? Ha úgy, édes barátom, mint én, akkor az én oldalamon állsz, együtt fogjuk megmenteni a nemzetet. Ha nem, kiűzettetsz a mi Paradicsomunkból.

A horvát nacionalistáknak, jobboldaliaknak – nevezzük őket így – azért elementáris fontosságú a kérdés, mert szerintük a horvát nyelv a horvát nemzeti identitás alfája és omegája. Ez persze nem illegitim elképzelés, csak éppen távol áll attól, amit szakemberek mondanak a nemzeti identitásról, annak kialakulásáról. Hja, nyelvében él a nemzet – de másban és másként is. A funkcionális analfabetizmus korában inkább elsődleges kérdés lenne ennek felszámolása, mintsem annak méricsgélése a nemzetépítés szempontjából, hogy helyesírásunk tényleg helyes-e. Itt ugyanis az (illetve: egy) ideológia ír felül minden mást. Többek közt a mindennapi életproblémák kérdését, de az oktatásügyét is, amennyiben egy tulajdonképpen marginálisnak mondható kérdést állít a fókuszba.

Predrag Matvejević, a neves horvát filozófus ennek kapcsán Platónt idézte, aki szerint nem lehet a zenei formákat úgy megváltoztatni, hogy az közben ne rengesse meg az állam alapjait. És ennyiben igaz ez a helyesírásra is, úgy korábban, mint ma, mondja. És hogy ennél nagyobb hülyeséget el sem lehet képzelni, mint ami most folyik.

Maguk a szakértők hívják fel a figyelmet arra, hogy a lingvisztika voltaképpen még ma sem képes arra a kérdésre pontos választ adni, mi az ún. nemzeti nyelv, mi a dialektus, mi a regionális beszédmód. És ha ezekre nem lehet egzakt választ adni, úgy világos, hogy egy ad hoc vélemény alapján erre építvén semmit sem lehet jól kitalálni. Főleg nem, ha mindez mások ellen irányul. De – sőt! – azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a lingvisták szerint is valójában minden nyelvi sztenderdizáció: nyelvi erőszak. S noha tudjuk, erőszakkal sok mindent el lehet érni, azt is tudjuk, ki kardot ránt, kard által vész is el.

A szerző kritikus, esszéista, újságíró. Legutóbbi kötete a Kalligram kiadónál jelent meg Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről címen.

 
Szerző: Szerbhorváth György
Publikálás dátuma: 2005.06.03 11:14