Módos Gábor. Sokak számára csak egy név, a fotósok társadalmának, és számomra is- a szakma élő legendája. Gépei- munkaeszköz és egyben hűséges társ is a mai napig.
Csodálatos fotói közül művészi aktjaival érte el a legnagyobb sikereit. Az alábbiakban megismerhetik az Embert- benne a Homo Ludens- t, a Fotóst, a Művészt.

- A kezdetekről- Igaz, a műszaki, gépipari pálya nincs oly messze a fényképezőGÉPtől. Hogyan lett Belőled fotós?

- Szinte kérdésedben a válasz. Megjavítottam egy fényképezőgépet és kipróbáltam. Megtetszett a dolog, de akkoriban nem lehetett filmet kapni. Akitől protekciót kértem, hogy az OFOTÉRT-ban adjanak egy tekerccsel, történetesen a Savaria Fotóklub vezetője volt. Odacsábított, ott ragadtam. Akkor mondták először, hogy a fényképezőgéppel nem csak „röhögőst” lehet csinálni…

- Azt írod, hogy egyszerre foglalkozásod és hobbid. Ez lehet az egyik oka, hogy idáig jutottál? Sokan választják külön a kettőt.

-   Természetesen külön lehet választani a munkát és a hobbit. De kérdezem, lehet-e többet elérni, mint hogy az ember egész életében azt csinálja, amit szeret?

- A neved nagyrészt a modell- és aktfotózással forrt össze. Ebben a szegmensben érezted leginkább, hogy ki tudsz teljesedni?

- A műszaki fotótól a portréig, a riporttól a reklámig mindent fotóztam. Egy nyári fotótanfolyamon valamelyik előadó azt mondta: a fényképezés legnehezebb műfaja az aktfotózás. Kihívás is volt, nem is hittem el, meg vonzottak is a szép nők. (Ma már tudom, hogy tényleg a legnehezebb.)

- Emellett reklámfotók is fűződnek a személyedhez (plakát, hanghordozó). Mennyivel igényelt másfajta kreativitást?

- Sajnos a reklámfotózásnak abban az időszakában dolgoztam, amikor a magyar reklámfotózás abból állt, hogy egy szép nő a kezében tart valamit. (Nem az én megfogalmazásom, de többnyire igaz!) Megrendelője válogatta, hogy ki – mennyire engedte szabadjára a fotóst. Volt olyan megrendelő, ahol külön „team” „ötletelt”, és odaadták a rajzot, hogy így…  A lemezborítókkal jobb volt a helyzet, ott csak Hanglemezgyárral kellett megküzdeni, de miután többnyire a lemez szereplőjével együtt találtuk ki, hogy milyen legyen a borító, ezen általában nem volt vita.

- Büszke vagy arra, hogy élő zenei legendánk- Koncz Zsuzsa- szinte kizárólagos fotósa vagy. Ez is egyfajta elismerés. Rajta kívül milyen nagy nevekkel dolgoztál együtt?

- Zsuzsával úgy kerültem kapcsolatba, hogy amikor Szombathelyen koncerteztek, bevittem neki az öltözőbe az előző évben róla készült fotóimat. Ott helyben összetépte a képek háromnegyed részét „juj, ez szörnyű” felkiáltással, ettől viszont elhittem neki, hogy a maradék tetszik. Azóta is ez a kíméletlen őszinteség jellemzi a közös munkánkat – talán ezért is tart olyan régóta – sosem maradnak tüskék. Rajta kívül nem dolgoztam sok énekessel, de fotóztam a Bontovics Katit, a Fonográfot, Bódi Magdit, Darvas Ivánt, Ruttkai Évát – bocsánat, ha valakit kifelejtettem.

- Az „Akt-album”- od számomra ma is alapmű a szakmában… és féltve őrzött kincsem is egyben. Igazi művészfotók! Szerinted 1987 óta mi változott és milyen irányban a fotózás történetében?

-  Már az „Akt-album” előtt is, de még utána is egy-két évig rengeteg akt naptár és poszter készült. Voltak cégek, akik csak az üzletfeleiknek nyomtattak pár darabot, de voltak sokan, akik árusították is. Aztán a rendszerváltás idején elszabadult a szabadosság „mindent lehet” jeligével. Volt megrendelőm, akinek az volt az alapvető utasítása: "aztán anyuci mosolyogjon, és tegye szét a lábát". Amikor mondtam, bocs’, de ez nem én vagyok, csak annyit kérdezett: mér’, nem köll a pénz? Nekem ez a műfaj akkor néhány évre abbamaradt, és sajnos eltelt jó néhány esztendő, amíg a „nőgyógyászati” fotók eltűntek az újságos-standokról. Utóbbi években ismét dolgozom, jó néhány új aktfotóm szerepelt már kiállításokon.

- Milyen plusz kell ahhoz, hogy valaki a „tucatfotós” helyett „művész” titulusig jusson el?

- Szász Endre - a festőművész - jó barátom volt. Ő mindig éjszaka dolgozott, és miközben repróztam a  műveit, sokat beszélgettünk. Amikor szóba került a művészet és az ő fantasztikus technikai tudása, csak annyit mondott: „Édesapám, a mesterséget meg kell tanulni”. Ha valaki azt hiszi, hogy ő már mindent tud, és nem kell többet tanulni, annak megint csak a Szász Endrét idézem: „Tudod édesapám, amikor már nagyon nagy a pofám, bemegyek a Szépművészeti Múzeumba, és egy óra múlva a küszöb alatt jövök ki”. A művész titulust szerintem egyébként is csak az utókor adhatja bárkinek…

- Canon gépet láttam a nyakadban. Erre a márkára esküszöl, vagy pusztán a véletlen műve?

- Dolgoztam én már minden géppel. Nikon, Leica, Asahi Pentax, Praktisix, 6X7-Pentax, Linhof, Minolta. A digitális átállás akadályát a Canon vette jobban. Engem az győzött meg, amikor egy olimpián a sok száz fotósról láttam egy képet. Majdnem minden fotós kezében Canon volt. Gondoltam, ennyi ember nem lehet egyszerre hülye? Azóta persze a Nikon is erősen felzárkózott, de annyi pénzem viszont nekem nincs…

- Sajnos, rengeteg a fotós segédprogram, a manipulatív fotók sokasága árasztotta el a profi és az amatőr piacot is. Mi a véleményed róla?

-   Magam is digitálissal dolgozom és használom ezeket a fotós programokat is. Az a véleményem, hogy teljesen mindegy, mivel és hogyan készül egy kép, a végeredmény a fontos. A baj ott kezdődik, amikor túlteng a technikai beavatkozás, ordít a képről a manipuláció. Az egész életünkből eltűnt a nyugalom, a szelídség, a pasztellszínek, minden harsány és erőszakos lett. Nekem felüdülés, amikor látok egy tónus és színhelyes fotót. Szerintem a fotóra is érvényes a költőnek szánt mondat: „hazudj, csak rajt’ ne kapjanak”. Sajnos túl sok fotót lehet hazugságon kapni…

- Az aktjaidról híresültél el. Felmerül a kérdés: egy egészséges férfi esetében, meddig lehet, lehetett bírni „beavatkozás” nélkül egy izgató meztelen női test látványát?

- Ha egy egészséges férfi azt mondja, hogy egy gyönyörű mezítelen nő láttán nem remeg meg a keze, vagy nem gyöngyözik a homloka, az hazudik. Ez egészen addig tart, amíg a műteremben nem kapcsolod fel a lámpákat, vagy emeled a fényképezőgépet a szemed elé. Ettől kezdve már csak a fények, a formák és a kép komponálása köt le minden gondolatot. Úgy nem lehet fotózni, hogy az ember nem a képre, hanem az ágyra gondol. Éppen ezért az aktmodell az mindig is tabu volt a számomra. Ez csak eltökéltség és önuralom kérdése. Amikor azt mondom, hogy a fénykép először mindig a fejben születik meg, ez azt is jelenti: tudnom kell, hogy mit akarok.

- Soha nem volt Módos Gábor- modell kapcsolat?

- Találkoztam olyan modellel, aki azt mondta: amikor elkezdte a pályát, megfogadta, hogy „fotóssal soha”. Mondtam, ez legalább annyira értelmes elhatározás, mintha megfogadta volna, hogy ügyvéddel soha, vagy bányásszal soha. Az ember nem foglalkozás szerint válasz partnert magának, hanem egyéni szimpátia alapján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt modellel kapcsolatom. De azt azért le merem írni, hogy ez nálam soha nem volt a munka feltétele. Legfeljebb annyiban, hogy amíg a barátnőm volt, addig nem fotóztam, mert nem akartam a pletykát: „persze, mert a Módos nője”.

- Marjai Judit ódákat zengett Rólad. Hogy emlékszel vissza? Milyen volt Juditékat és milyen a mai huszonéves lányokat fotózni?

- Judit nagyon zavarba hozott. Írtam is Neki: nem gondoltam, hogy még az életemben mennybe megyek. Pedig én nem gondolom, hogy bármi különleges lett volna. Nem tudom, hogy a többi fotós hogyan viselkedett, én úgy éreztem, hogy a modell az én munkatársam, nélküle egész egyszerűen nincs kép. Ma is így gondolom, éppen ezért igyekszem kellemes körülményeket és jó hangulatot teremteni.

- Fotózás szeretete és anyagiak. Emellett volt más motivációs tényező is, hogy erre a pályára adtad a fejed?

- Üzemmérnöki diplomám van, volt tíz-valahány állásom, amíg a fotó mellett foglalkozás-szerűen kikötöttem. Más motiváció? Egyértelműen azért kezdtem divatot fényképezni, mert ott sok szép nő volt a pályán. Maga a divat soha sem érdekelt. Talán éppen azért voltak sikereim ezen a vonalon, mert nekem fontos volt, hogy a ruhán kívül a képen a környezet és a nő is szép legyen. A pénz persze fontos, hiszen élni kell, a felszerelés is nagyon drága – de volt olyan munka, amit egy fillér nélkül megcsináltam, mert izgalmas volt és tetszett.

- Anno- Módos Gábor! Napjainkban- Nánási Pál! Ismeritek egymást? Mi a szakmai különbség köztetek?

- Természetesen ismerem Nánási Pált, mérhetetlenül tisztelem profizmusát. Szász Bandit idézve: Ő bizony megtanulta a mesterséget. Én 56 éves koromban kezdtem tanulni a digitális technikát és a számítógépet, Ő ebben nőtt fel. Néha kicsit irigylem – de gondolom, ezért nem haragszik.

- Meddig űzhető ez a csodálatos és nem mindennapi szakma?

- Van egy barátom, azt szokta mondogatni: Tudod öreg, mi már csak arra várunk, hogy valaki feltalálja a fehér fényképezőgépet… Viccet félretéve, amíg kilátok a fejemből, amíg tudok meghatódni egy gyönyörű nő láttán... és meg tudom tartani a fényképezőgépet, addig talán…