Él Komlón egy ember, aki fényképezőgép nélkül szinte elképzelhetetlen. Találkozunk vele a múzeumban, a polgármesteri hivatalban (korábban a tanácsházán), építkezésen, avatáson. Észreveszi és lencsevégre kapja a hiányosságokat, a szemetelést, a beázó ereszeket, a balesetveszélyes lépcsőket, a kátyús utakat. Portréi karaktereket örökítenek meg: bányászokat, öregeket, hősöket, áldozatokat. Jól megkomponált képein le lehet számolni a keresztszemes öltésekből összeálló kézimunka motívumait, az elspórolt cement kilóit. Kattog a gépe kitüntetéskor, társadalmi vagy családi eseményeken, a bolgogság és a gyász pillanataiban. Nemesi Árpádnak hívják, aki  több cikkem fotóját jegyzi. Most  ő ül a faggató széken és mesél.
      1933-ban születtem Újtelepen (ma már ez az egyik legrégibb része a városnak), az első sorban. Szülők nélkül felnőtt apám az Alföldről került ide, sok mindennel foglalkozott, festett, mázolt, vájárkodott. A korabeli technikával pedig családi és ma már történeti dokumentumnak számító fényképeket csinált a valamikori falu házairól, a vasútról, a tájról, ismerős és ismeretlen emberekről.   Édesanyám pécsi lány volt, itt találkoztak, így született a nővérem és én. Jó gyerek voltam, kíváncsi mindenre. Szétszedtem  mindent, ami a kezembe került, rádiót, biciklit, órát, miegyebet. Komlón kezdtem iskolába járni, majd Pécsett. Kilencéves koromtól a kosztpénzből rendszeresen fotós könyveket vettem. A katonaság alatt (1953-55) a kötelező penzum mellett már komolyan fényképeztem és könyvtároskodtam. Mindkettőt nagyon élveztem. Leszerelésem után villamossági csoportvezető lettem a bányában, közben munka mellett megszereztem az összes előírt képesítést. Végül híradástechnikai műszerészként mentem nyugdíjba, de csak a bányából. A fényképezést nem hagytam abba. Ellenkezőleg! Egyre modernebb technikákkal bővítettem a repertoárt. Kiállítás? Nem az én világom. De ott vagyok mindenütt, ahol valami az objektív elé kívánkozik. Előveszem a fényképezőgépemet és lövök. Lekapom a szemetelőket, a rongálókat, a kártevőket, a kipufogógázzal feltöltött zöldségek standját a buszpályaudvaron (vajon ki adta ki oda a működési engedélyt?) Megmondom, megírom, lefényképezem azt is, ami nem tetszik. Szemébe nézek mindenkinek, aki netán megsértődik, mert magam sem szeretem az orvvadászokat...
    Elkötelezett lokálpatriótának tartom magam, címek, sallangok és főleg fizetés nélkül. Közös képviselő vagyok a lépcsőházban, ahol évtizedek óta lakom, parkrendező, pad- és hintafestő, mikor mire van szükség. A múzeumbarátok egyikeként, a Honismereti és Várossszépítő Egyesület tagjaként, városi  polgárként fényképezek, fényképezek, mert a dokumentumfotó az életem. Legfeljebb az anyagot kapom meg hozzá, de azt se mindig. Nem érdekel a pénz, de szeretem, amit csinálok. Szívesen megmutatom másnak is, amit tudok. Ha kérik,  kijavítom mások gyengébben sikerült amatőr  felvételeit... Ennyi év alatt kaptam kitüntetéseket  a munkámért, az újításaimért és városi emléklapot a fotóimért.
   Mi volt szép az életemben? - A szerencsésen túlélt infarktusokat, az első feleségem elvesztését és nem kevés kellemetlenséget nem számítva számomra igazán szép az élet. A lányom óvónő, unokáim lassan révbe érnek, a második házasságom boldog. Pályámon mindig felelősséget kellett vállalnom azért, amit csináltam. Ez adta a munka igazi értékét. És az, hogy soha nem unatkoztam. Humorom  mindenen átsegített...  Az elfutó  pillanatokat megörökítő fotóim pedig megmaradnak, ahogy ma is több helyen megtalálhatók apám felvételei. Bárkit meg lehet kérdezni, tudja, ki az a Nemesi!