-  Miért választja egy fiatal lány ma a gyógytornász hivatást? - teszem föl a kérdést Kostyák Andreának, egy pécsi háromgyerekes munkaügyi előadó édesanya, rendőr édesapa középső lányának.
-   Van a családban ilyen véna: nagymamám gyógypedagógus volt, nagyapám tanár, húgom szociális munkás, nővérem hasonló dolgokkal "fertőzött". Meghatározó, hogy nagycsaládban nőttem föl, unokatestvéreimmel együtt még hétköznapokon is egész csapat gyűlt össze. Korán megtapasztaltam a szolidaritás, az együttműködés, az alkalmazkodás, a segítőkészség  nélkülözhetetlenségét. Még most is sokat vagyunk együtt. Mindenki tud a másikról, együtt sírunk, együtt nevetünk.
- Milyen végzettséget szerzett?
- A hatosztályos Janus Pannonius Gimnáziumban kitűnő képzést kaptunk. Legtöbben sikerrel jártak bármely felvételin. Én elsőre  az orvosi egyetemre gondoltam, aztán mégis az Egészségügyi Főiskola gyógytornász szakára íratkoztam be. Csodálatos világ tárult föl előttem!
- Némi jártasságot szerezve, mi tetszik ebben a munkában?
- A feladat nagyon szerteágazó. A betegágy mellett fontos az emberekkel való foglalkozás, törődés. Kétszeres az értéke minden erőfeszítésnek, hiszen egyrészt látom, hogy fejlődnek, másrészt tapasztalom az elfogadást, a hálát. A legsúlyosabbakon is lehet segíteni legalább életminőségük javításával. Most próbálgatom a hospice szolgálat speciális tennivalóit. Ez ugyan nem karrier, lelkileg sen könnyű, mégis jó érzéssel tölt el, hogy a legsúlyosabbak lassabban válnak magatehetetlenné, kiszolgáltatottá, így kevésbé érzik magukat feleslegesnek, netán tehernek. Ha sikerül velük megfelelő emberi kapcsolatot kiépíteni, ha néven szólítva, a test, a szellem és a lélek együttes gyógyítására törekedve az ágyban fekvő  a kicsit pszichológusként is viselkedő gyógytornász iránt bizalmat érez, megnyílik, de legalább a maga módján jelez, ha kész egyfajta együttműködésre a gyógyulása, de legalább  javulása,  fájdalmainak enyhülése érdekében, akkor nyert ügyem van, akkor jó úton járok.
- Az intézeti munkához hogyan illeszkedik a házi ápolás?
- Amíg nincs gyerekünk, addig több túlmunkát tudok vállalni, több gyakorlatot, azzal együtt több tapasztalatot szerezni.   A házi ápolás  személyesebb és szerteágazóbb, mint a kórházi beosztás. Találkozunk balesetet szenvedett, sérült beteggel, törött végtagokkal, időskori leépüléssel, bénasággal stb. Sokszor a gyógytorna mellett kifejezett ápolási feladatokat is el kell látni (fürdetés, kötözés, etetés...), a közérzet javítása érdekében pedig  mindenkivel beszélgetünk. A problémák meghallgatása szinte fél gyógyulás. Mindig kreatívnak, önálló dönésre képesnek és alkalmazkodónak kell lenni, hogy eredményes legyen a háziorvos javaslatára tébétámogatással végzett munka.
- Mi jelenti a sikert?
- Minden, még a legkisebb dolog is. Öröm, ha szívesen várt, ismétlődő, hasznos "programot" jelentek a könnyen egyhangúvá váló mindennapokban, ha a beszédre nem képes István jelez nekem, ha a megtanult gyakorlatokat a beteg önállóan is szívesen és helyesen végzi, ha visszaillesztem az eredeti vagy az azt megközelítő állapotba, azaz rehabilitálom, s látom, hogy bot nélkül is jár az illető, ha megáll a csontritkulás, ha csökken a fájdalom. Jó a pörgés, a sokféle feladat és nagyon jó az önállóság  a gyakorlatsorok összeállítását,  azok sorrendjét, a napirendet vagy éppen az optimális útvonal megtervezését, netán  a dokumentációt illetően.  Ez utóbbi ugyanis engem igazol, ekképp engem véd.
- Nincs olyan pillanat, amikor soknak érzi mások szó szerint vagy átvitt értelemben való mozgatását?
- Nem, soha! Hiszen minden mozgatás mozgás is. Egyre fejlődik a saját testtudatom, reálisabb, megalapozottabb lesz önmagam értékelése is. Boldog vagyok,  nagyon jó pályát választottam!