Drága emlékezetű  nagymamám a pesti Garay utcai lakásban péntek este, amikor a nap nyugovóra tért, fedett fejjel gyertyát gyújtott és imádkozott. Héberül. Az ősi szertartást soha nem engedte át másnak, hát még, amikor beköszöntött a  hanuka.  (A  chanukka magyarul felajánlást, felavatást, felszentelést jelent.)
   Ezt a napot a világ zsidósága a köztereken és a zsinagógákban, a legtöbben, mint a nagymama, otthon is a hétágú menórától eltérően kilencágú gyertya meggyújtásával ünnepli. (A leghosszabb, "legszorgalmasabb" az előzőket lángra lobbantó ún. szolgagyertya, a samesz.). Arra emlékeznek, hogyan győzték le  ie. 165-ben a maiak ősei, a makkabeusok a szíreket, hogyan avatták fel újra az ellenség által megszentségtelenített Szentélyt Jeruzsálemben. A fény és szabadság ünnepévé lett napot csoda tette még  emlékezetesebbé. Az ókori mécsesben ugyanis csak egy napra elegendő olajat találtak. A pogányok keze által nem érintett, tiszta olaj azonban megszaporodott és egy helyett nyolc napig égett. Azért tartanak ma is nyilvános gyertyagyújtást, azért teszik ki az égő mécseseket  az ablakba, mert szent ez a nap. Ilyenkor ünnepi érzés költözik a szívekbe,   a szabadság  öröme, a győzelem kivívásáért érzett hála és a  jövőbe vetett új reménység hite. Úgy, ahogy az Németh Bata Zsuzsanna versében olvasható:

          A Chanukka lángja örök, el nem múló remény,
          Egy csoda, mely vigasztalóan szól: "Izrael, ne félj!" (...)
          S ha a Fény ünnepén szemed e kis lángokba néz,
          Tudd, hogy mindig bekötöz egy áldott, gyógyító kéz. (...)
          A Szent - áldassék - ma is és mindig csodát tehet,
          Mert véges csak az emberi, de nem az isteni képzelet."