- Mit szólsz, Sándor, milyen enyhe a tél mostanában?
- Szerencse, mert annak idején bizony megvett az isten hidege  Debrecenben!...  Barguzinban viszont -   minden ellenkező híresztelés ellenére - nem voltam.
- Úgy emlékszem, hajdanán harapnod sem volt mit, legfeljebb ha nyelni tudtál. Pedig mostanában    egészen jó protéziseket csinálnak.
- De miben vásik el,  mitől romlik el a hálás utókor foga?
- A jómód, tudod, a bőséges étkezés, a kevés mozgás - ahogy a tudósok mondják. De legalább szabadok   vagyunk. Szerinted is?
- Igen. A látóhatár végtelen, a tér nagy, a Kárpátok pedig... Sajnos ma már keveset utazom, pedig a  nyugdíjas kedvezményt talán érdemes lenne kihasználnom. Beszámolhatnék tapasztalataimról    újabb úti levelekben. Egyébként a kedvezményt mindenkinek adják határon innen és túl?
- Barátom, váltsunk témát! Írsz-e mostanában a nép nevében?
- Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal   helyet... Meg persze majd ha a respublika, a szabadság gyermeke nem csupán formát ölt, hanem    tartalmat is kap!
- Állj, állj, ne tovább! Vagy a bőség kosarát, a jognak asztalát, a szabadság gyermekét te is metaforának    tartod?  Különben   teljesen   mindegy, hiszen sokak szerint úgyis  itt van már a Kánaán, de legalábbis    látszik az alagút vége.
-  Esküdj meg a magyarok istenére, hogy igazat mondtál!
- Es... jaj, hirtelen torkomra forrt egy kőszikla darab!
- Majd elküldöm János vitézt, hogy legyőzze a Tündérország kapuját elálló hatalmasságokat!
- Azt bizony megköszönném! Igazi ítélet lenne, melyből mindenki megérthetné, hogy habár fölül a gálya,   s alul a vízek árja, azért a víz az úr!