Fertőzés okozta betegségről, melyeket a gyári kollégái, alkalmazottai ugyanúgy megszenvedtek, mint a családtagjai, amerikai barátunk drótpostán számolt be. Akkor vettem észre korábban küldött újévi köszöntőjét, melyet olvasgatva, elgondolkodom. Magyarságról, anyanyelvről és más hasonló dolgokról.

Ötven éve elment itthonról. Alig húszévesen messzire sodorta a forradalom szele. Attól tartott, hogy meghurcoltatás vár rá. Vándorlásai alatt sokáig ette a távolba szakadtak keserű kenyerét. Jórészt itthon szerzett szaktudással, sok munkával, kitartással és némi szerencsével egy idő után saját céget alapított, megnősült, amerikai állampolgárságot kapott. Barátai, ismerősei vannak a Föld számos országában, több nyelven beszél, gond nélkül vált egyikről a másikra, eligazodik a világ dolgaiban, de alapvetően magyar maradt. Gyermeki örömmel hordja a zsebében itthoni személyi igazolványát, állandó kapcsolatot tart az itteniekkel. Húgához, rokonaihoz minden nyáron hazajár. Nem ide, hanem haza! Kapásból sorolja volt szomszédai, osztálytársai nevét, emlékszik a közös csínytevésekre, játékokra, meg a kinőtt nadrágra, a jóízű babos kenyérre. Szívet nem cserélt egy percre sem! Ahogy anyanyelve ma is jobban hozzá tartozik, mint a ruhája, fontosabb neki, mint az, hogy magas-e vagy alacsony - Kosztolányi után szabadon!

Újévi köszöntőjét, a gyermekkorából megőrzött kis rigmust olasz szülőktől származó feleségével együtt írta alá: "Sarokba állok, forintokat várok./ Boldog új évet kívánok!" Egyszerűségében is megható. Azért, mert bizonyítja, a nyelv, az anyanyelv semmi mással nem pótolható szerepét a  hagyományőrzésben, a gondolatok, érzések, vágyak kifejezésében, a hazához, a múlthoz tartozás erősségében, a magyarságtudat megmásíthatatlanságában, az emberi kapcsolatok megerősítésében - ott, legbelül.
A neve: Bors Zoltán, alias Sidney Bors (Florida).