Most, hogy a kis Rebeka szervezete nem bírta tovább, mérlegelhetjük az eseményeket. A kicsi lány tragédiáját, aki négyévesen annyi fájdalmat, annyi betegséget élt át, amennyi öt felnőttnek is sok lett volna. Szép arcocskájára  mégis reménykedve tekintett - családjával együttérezve - az egész ország.  Nagy szemei mindvégig bizalmat sugároztak. Élni szeretett volna még, mesét hallgatni, játszani, felnőni.... Sajnos, csak ennyi adatott neki. Szeretetet adott és szeretetet kapott, sokat, rengeteget. Ennek tudatában akár boldog is lehetett... Láthattuk az orvosok és az őket segítők felelősségtudatát, elismerésre méltó szakértelmét, hősies helytállását éjjel-nappal, a miniszter személyes közbenjárását, az emberek érezhető szurkolását, a sajtó kitüntett figyelmét, a donor megtalálását és ki tudja még mit. A sorssal csak elméletben lehet vitázni...

Én viszont magam előtt ezeknek a nehéz napoknak az igazi hősét látom, az édesapát. Aki megpróbálta  a lehetetlent, a tőle elvárhatónál is többet,  a szerinte egyetlen megtehetőt, tehát megteendőt. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga,  kés alá feküdt és saját épsége, egészsége, talán élete árán is odaadta mája egyik lebenyét a gyermekének, szeme fényének. Ezzel az ősemberi-ősapai gesztussal  akarta átsegíteni a krízisen, hogy "ne kelljen már szegénynek még több gyógyszert kapnia."  Hogy élhessen - mindenáron.... Mi lesz most vele, a férfival, az emberrel, akinek  önfeláldozása okafogyottá, értelmetlenné vált? Aki jótettéért nem kapott jót. Mert az élet nem mese! Most sem  a jók győztek. Még a legkisebb sem boldogulhatott....

Nagy bánatban, nagyon nagy veszteség bekövetkeztekor formális minden szó. Mégis azt kívánom, hogy bánata csitultán az töltse el igazi jó érzéssel, hogy úgy tudta szeretni kislányát, ahogy  saját, igen magas mércéje kívánta. Adjon neki és a megmaradottaknak vigasztalást az  ÉG!