1946. januárjában hozta meg az akkori  magyar kormány a kollektív bűnösség elve alapján azt a rendeletet, amelynek érelmében sok német család kényszeült elhagyni az ország területét. Budaörsön kezdődött a kitelepítés, aztán folytatódott Komlón és másutt, ahol viszonylag nagy létszámban élt az adott népcsoport... Nem számított, hogy itt születtek, hogy legtöbben magyarnak vallották magukat. Nem számított, hogy tömeges betelepülésük óta akkor már eltelt másfél évszázad. Nem számított, hogy gyermekkori pajtásaikat, megszokott környezetüket, eleik nyughelyét kellett maguk mögött  hagyniuk... 

Összeszorított fogakkal, kis motyójukat összekötve, a bizonytalanságtól rettegve, egymást mégis erősítgetve elindultak (elindították őket) a nagy útra.  Az év végére 133 655 embert regisztráltak Németországban...

Valamiféle lakhelyet kaptak, kenyeret, a mindennapi élethez, az újrakezdéshez nélkülözhetetlen eszközöket kölcsön, hozomra vagy sehogyse, aztán lassan munkát is. Két anyanyelvüket előbb felváltva használták, aztán csak az egyiket. A bánat, a nosztalgia szavai azonban még sokáig akaratlan keveredtek beszédükben. A nagyobb baj az volt, hogy kinn is szétszakították a családokat. Voltak, akik a nyugati, mások a keleti országrészbe kerültek. Közöttük szögesdrótból készült az átléphetetlen határ. Gyerek évekig nem láthatta szüleit, betegségében nem ápolhatta, nem gyámolíthatta egyre betegebb, egyre öregebb szüleit. Még a végtisztességet sem adhatta meg neki. Hiába lett volna ez sokak odaátról elsóhajtott utolsó kívánsága. Ezt és megannyi más fájdalmat nem enyhített az NDK-beli viszonylagos jólét, sem a magas életszínvonak a Brandenburgi Kapun túl... Nem véletlen, hogy annyian  a Balaton mellett adtak egymásnak randevút. Ott találkozhattak, ott beszélgethettek egymással. Testvér a testvérrel, apa a fiával. Ma már minden megváltozott. A távolság azonban megmaradt és csak kevesen gondolnak idős korukra a visszaköltözésre, hisz most meg az ő gyerekeik, unokáik maradnának magukra. Emberek, sorsok  nem múlhatnak egyszer ilyen, másszor olyan tollvonáson! A mostani emlékezéstől csak azt lehet várni, hogy végre békévé oldja a sérelmeket. Hogy kimondja: ami papír szerint esetleg jogosnak látszik, az közel sem mindig igazságos! Hogy kimondja végre valaki: Megkövetjük azokat, akiket méltánytalanság ért. Hogy a ma már ősz hajú emberek ne gondoljanak haraggal arra az földre,  amelyről egy darabig azt hihették, hogy a hazájuk...