Nyakamban Dávid csillag, lelkemben nehezen oldódó bánat. A Holokauszt emléknapján megidézem  azokat, akik iskola, munkahely, esetleg kirándulás helyett lágerbe vagy munkaszolgálatra kényszerültek, akik  vagonok emberszállítmányaiból percek alatt kopaszra nyírt puszta számok lettek, akik hamar megtanulták, hogy mindent meg kell enni, mert nem tudni, hogy másnap adnak-e még nekik bármit, akik azért könyörögtek az egek urához, hogy ott és akkor, ahol és amikor ők állnak, ne történjék semmi, még ne..., akik néma döbbenettel bámulták azt a fékevesztett iramot, amivel nap mint nap fogyott, enyészett, olvadt és tünedezett valahová csontjaikról a borító anyag, a ruganyosság, a hús (Kertész Imre), akik füstté  váltak Auschwitz-Birkenauban, akik bár sorstalanokként, de  később nagynehezen mégis visszatérhettek és megpróbálhatták valahol valahogy folytatni folytathatatlan életüket (K. L.).
Az elpusztítottak között voltak hozzátartozóim, sokan. A hazakeveredtek kevesen voltak, közöttük   édesapám.

Eltökéltem, hogy végigjárom a tajtékos ég alatt az erőltetett menetet (Radnóti Miklós),  mert látnom kell a történtek színhelyét, bizonyítékait, mert áldozatuk felmutatásával erősítenem kell magamban és másokban azt a hitet, hogy az emberiség szégyene nem ismétlődhet meg soha többé.

Álltam Buchenwaldban (milyen közel és mégis milyen távol tőle Weimar!) az Appelplatzon, átöleltem sírva az Ungarn feliratú oszlopot  Dachauban, rejtettem békekívánságot a jeruzsálemi Siratófal repedésébe,  találtam ismerősen csengő neveket a Yad Vasem emlékkertben, ahogy a budapesti Kozma utcai táblán, adtam eredeti cionista dokumentumot a Páva utcai múzeumnak és elzarándokoltam Theresienstadtba, a csehországi Terezínbe, ahová másokkal együtt aput is hurcolták...  Ebben a mintatáborban csak (!) 601 holttestet találtak a háború után, ugyanis a munkára már nem fogható mintegy 1200 zsidót, cigányt innen titokban Mauthausenbe vitték, hogy  eleget tegyenek az Endlősung cinikus-kegyetlen  parancsának. Gyorsan, fegyelmezetten, precízen, olajozottan, ipari méretekben, pillanatnyi megingás nélkül -  a Fűhrer  elégedettségét  kiérdemelve.

Ugyanazon a kapun léptem be, amelyen valamikor a Martinovics-féle összeesküvés elítéltjeiként Kazinczy és társai, 1944-ben pedig a sok kitaszítottal együtt   édesapám (ó, jaj!). Keresztülmentem azon a termen, ahol fertőtlenítették, ahol nemcsak levetkőztették, hanem ki is vetkőztették emberi mivoltából. Álltam a priccsek előtt, valamelyiken vérszívó férgek mardosták csontsovány, rongyaival alig fedett nagybeteg testét. Lépkedtem az udvaron, ahol talán rám és a testvéreimre, a gyerekeire gondolva utolsó erejével  söpörte teljesen értelmetlen parancsra hózápor ellenében a havat - hitvány ruhában, facipőben. Még a csontja is jéggé dermedt, hiszen olyan fázós volt szegény!...  Benéztem a valamikori konyhabarakkba, ahonnan kapta-marta-falta az olyannyira híg, de legalább meleg löttyöt. Ó, hogy megremegtem a bitófa láttán, melyre felakasztották (máskor    vérebekkel tépették szét) a menekülni merészelőket. Magam sem hittem akkor ott, hogyan sikerülhetett neki és egy karcagi orvosnak, amit az esélytelenek elszántságával terveltek ki és hajtottak végre: a szökés.  Belevetették magukat a háborútól borzolt világba, a távolinak, esetleg már nem is létezőnek gondolt hazába, mely gondolkodás nélkül kivetette őket magából, bele a megsemmisülésbe, vagy bele a már nem is remélt szabadságba. Belevetették magukat szinte eszelősen, flekktífusszal, gyógyíthatatlan tüdőbajjal, de a 2x2 józanságával. Élet vagy halál! Mert nem bírtak már  ennyire  megalázottan és   megnyomorítottan élni, miközben szünet nélkül félték, rettegték, egyszersmind kívánták az elkerülhetetlen halált  

Igen, tartoztam neki és nekik, valamennyiüknek ezzel a késői, vesszőfutással felérő látogatással. Emlékét, őrzöm, szépbe szőtt hitét  továbbadom (ezért e néhány sor!), keze nyomát riadtan keresem a régen kihűlt kilincsen. Nem véletlenül mondta Frőhlich Róbert főrabbi a Dohány utcai zsinagóga istentiszteletén: Ami apáinkkal megtörtént, az velünk történt meg, az ő szenvedésük a miénk, az ő felszabadulásuk a mi örökségünk.

 Nyakamban Dávid csillag, lelkemben nehezen oldódó bánat. Január 27. közeleg. Apura gondolok... Örökké adósnak érzem magam.