Ha egy filmrendező meg akarja ismer(tet)ni hőse igazi jellemét, kifürkész(tet)ni gondolatait, legbensőbb érzelmeit, azokat a viharokat, melyek lelke legmélyén dúlnak, felszínre hoz(at)ni múltjának korábban elzárt titkait, akkor kimerevíti a képet, s csak az arcát mutatja, hosszan.  Ha még annál is mélyebbre kíván hatolni, akkor csupán a két szemére fókuszál, s az így a lérehozott szuperplánnal  megállíthatja az időt: a technika segítségével felnagyított képről immár minden leolvasható. Közben a feszültség tovább nő, a  külső-belső konfliktus ereje fokozódik, de lassan  mégis elvezet  a tetőponton át a megoldáshoz,  a felold(ód)áshoz. A vég magába zárja az átélendő katarzist. Ahhoz azonban  a szereplővel együtt a  néző- nek is fejlődnie kell, míg  el nem érkezik saját lelkében  arra a magasabb fokra, melyre talán magától is képes lenne, de ha ezt egy műalkotás generálja benne, akkor az út valamivel  rövidebb, noha ugyanolyan nehéz. De mi más lenne a művészet feladata, mint kiváltani  az önmagunkra döbbenésnek   átkozott-áldott, mégis oly fájdalmasan szép pillanatát?

A 37. filmszemle előestéjén,  a legújabb művészi munka, a Rokonok vetítése előtt  kiderült egyetlen Oscar-díjas filmrendezőnk életének ügynöki szakasza, amelyre ugyan található magyarázat, de a tények makacs dolgok. Nincs felmentés, csak felelősségkényszer. A kamera előtt látható arc és a két meggyötört szem mindent elmond, (ön)felmentésért  könyörög, de hiába.  Kegyetlen pillanatok:: a nyilvánosság előtt keresztre feszített világművész (egy percig se sztár!) kozmikus  magánya.   Amint rádöbben, hogy amit annak idején kényszerből (önvédelemből is) vállalt, az minden heroizmust nélkülöző üres léggömb ma már. Arra viszont alkalmas, hogy a soha nem tisztázott ügyek kezelésére meg nem hozott törvények tiszta szigorúsága helyett egy-egy emberrel kanosszát járasson. Akkor is, ha egy író vagy politikus édesapjáról, akkor is, ha ismert színikritikusról, futballistáról, műfajt teremtő sportriporterről, regnáló miniszterelnökről vagy  korszakos jelentőségű filmrendezőről van szó.  Viszont fogadjuk el Juhász Gyula igazságát: Nem a pacsirta fontos, csak a dal. És tegyük hozzá Fejtő Ferencét: Akinek vér nem tapad a kezéhez, annak meg kell bocsájtani.

Magam ezennel csatlakozom a Szabó István mellett hitet tevő értelmiségiek táborához!