Az utóbbi időben Komlót viharos események tartják lázban. Senki nem tud (nem akar, nem mer) magyarázatot adni a történtekre, elfogadható okot találni és mindenekelőtt hathatósan intézkedni, intézkedni. Intézkedni végre!

Egyik fontos közintézmény irodavezetője kolleganőivel a szokott időben hazafelé tartott. Beszélgettek sok fontos semmiről, majd elköszöntek egymástól.  Később a nagymama korú Anna (nevezzük így) visszament, mert valamit elfelejtett elzárni. Közben bealkonyult. A közeli utca kihaltnak látszott. Ő azon mosolygott magában, mindjárt itt a hétvége, hamarosan láthatja pesti unokáit. De mégse!  Ugyanis hirtelen feléje közeledő lábdobogást hallott. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, ketten-hárman (többen?) megragadták. Egyik erős kézzel kitépte a fülbevalóját, a másik földre rántotta és befújta valamilyen sprével. A harmadik vagy az előbbiek gyakorlott kézzel kutattak a táskájában értékei után. ... Hogy félt-e? Valószínű, hiszen a helyzet amilyen váratlan volt, olyan fenyegető is. De talán a szégyen, a kiszolgáltatottság, az alávetettség érzete volt a legerősebb. ...Nem látta őket, nem ismerné fel támadóit, de durva hangjukat hallotta, kíméletlen szorításukból  nem volt menekvése. Csak nyöszörögni tudott:- Nincs nálam több pénz..., ne bántsanak! Ettől a közönséges rablók (nem megélhetési bűnözők!) megvadultak. - Micsoda? Még vinnyogni merészelsz, te vén ...? És véget nem érő trágárságok  zuhantak rá, melyek jobban fájtak, mint az ütlegek, rúgások. És még mindig nem volt vége! A földön fekvő, kifosztott, megalázott, bántalmazott, emberi, női mivoltában sokszorosan megsértett asszonynak  valamit a szájába tömtek. Talán kábítószert, mert többre nem emlékezett... Nem értette, azóta sem érti és vele együtt mi, többiek szintén azt kérdezzük újra meg újra, vajon tényleg a XXI . században élünk, vajon tényleg meg tudja, meg akarja védeni az állam a polgárait? Mindenekelőtt vétlent, az áldozatot? (Miért csak a bűnözőknek vannak személyiségi jogaik? Miért érdemel hosszú tévéműsort a börtönök túlzsúfoltsága, ahol egyébként a kávéfőző és a televízió is tartozéka a cellának.?)

Anna kisvártatva mégis feltápászkodott. Szakadt harisnyában,  zilált ruhában, vérző arccal,  megtépázott
önérzettel valahogy hazatalált. A férje, hozzá hasonlóan a város köztiszteletben álló polgára, kétségbeesetten észlelte a történteket. Legelőször orvosi segítséget kért a feleségének. Majd fellármázott mindenkit, miközben arról értesült, hogy csaknem ugyanakkor csaknem ugyanott megtámadtak egy fiatal lányt is, aki azóta is kórházban fekszik. Nyomozásról, az igazság kiderítéséről egyelőre nem tudunk.
De valamit megtanultunk az ügyből! A történtek ellenére is bizakodni kell abban, hogy lesz még egyszer megállj a vandalizmusnak, a mindenkin átgázoló erőszaknak, a gátlástalan önérvényesítésnek, az ártatlanok meggyalázásának, a védtelenek kifosztásának. Addig igenis emelt fővel kell járnia annak, akit egyszer a földre rántottak, mert neki nem kell szégyenkeznie!. Nem neki kell pironkodnia!  Ahhoz pedig. hogy végre, de nem a ködös jövőben,  igazi rend, biztonság, nyugalom legyen, az erkölcs magasrendű parancsától indíttatva  a tisztességes többségnek el   kell ítélnie,  jogi úton  érvényt szerezve pedig  meg kell büntetni mindazokat, akik a törvény szellemétől és kodifikált szabályaitól eltérően, a társadalomra veszélyes módon akarnak, mernek élni. Ne adassék nekik felmentés, ne találtassék tettükre enyhítő körülmény!

 Magam egyet tehetek:  kiáltok másért!