Egy kiló kenyér ára, az annyi mint.... Melyik kenyéré? Melyik boltban? Melyik pékségből szállítva?  Helyben sütve? Melyik évben? Óbúzából, az éven át raktárban senyvedőből vagy az idei esőben aratottból, a szárítóban aszaltból, az exportból visszamaradottból vagy a szégyenszemre távolból importáltból? És mennyibe kerül mindez otthon készítve modern, csodamód  kimódolt-bekódolt technikával, egészségesen, tartósítószer és adalékanyagok nélkül vagy kemencében sütve, de előbb nagymama módra hólyagosra dagasztva? Szóval aligha lehet a konkrét árucikk vagy szolgáltatás bekerülési költségét, majd piaci  árát  reálisan összehasonlítani. De legalább vessük össze a főbb mutatókat! Adatokra adatokkal feleljünk, ahogy ezt minapi dolgozatában az általam nagyon tisztelt Petsching Mária Zita tette a Népszabadság hasábjain.

Ha a hajóskapitánynak naponta négyszer kell megtennie az utat a kabinjától a fedélzetig szélcsendben és visszafelé viharfelhőktől veszélyeztetve, de közben kibicsaklik a bokája, akkor mennyi lehet...? Mindenki ismeri ezt a feladványnak álcázott ócska viccet. S azt is tudja, hogy olyan dolgokat nem lehet összemérni, egymáshoz viszonyítani, amelyek között  nincs sem ok-okozati viszony, sem másféle számszerűsíthető megfelelés. Ezért demagógia, ezért képtelenség a népszavaz(tat)ási kísérlet kapuzárás után a tizennegyedik havi nyugdíjról (= a nejlontökmag egészségmegőrző szerepéről), mert nincs  ilyen! Nem alkalmas rá Rodolfó híres mondása sem, a "Vigyázat, csalok!", mert ez esetben csak a második szó állja meg a helyét, akárhogy tagadják is egyesek. De vigyázat, a nyugdíjas csak idős, nem amnéziás, nem félrevezethető. Tudja, mi lehetséges, mi indokolt, mi nem. Azt is tudja, hogy a pályakezdő unokát, a munka- és lakhatási lehetőség nélkül vegetáló fiát, a gyógyszereit, gyógyhatású termékeit megvenni nem tudó szomszédja, a saját megélhetésének fedezetét kitermelni csak részben képes kisvállalkozó lánya, a bezárt iskola előtt naponta körbuszra váró kiskedvence és mások gondjain is könnyíteni kellene végre. Hogy az ő lassan emelkedő nyugdíjfilléreit ne kelljen hol ennek, hol annak átadnia, hanem egyszer már javulhasson általa a saját életminősége is, jóllehet ezt a szót nem hallotta, nem használta soha, de soha, mióta a földön jár. De ott jár,  nem kell hát neki a maszlag! Ígéretekkel teli nemcsak a padlás, hanem a pince is. Elég a süketelés, nem kell a szöveg az üres lózungok exkormányától, sem a középen önmagáért harcoló, magukat normálisnak tartó disznótorozóktól, sem az ájtatoskodó álszentektől, sem a divatjamúlt, akarnok hazaffyaktól, sem a kisszerűségüktől megittasult, valamikori főtagjaik által magukra (majdnem azt írtam: egyszálmagára) hagyottaktól. Egyet szeretnének csupán: a pártok tegyék le a fegyvert, s győzzön végre közös hazánk és közös jövőnk érdekében a józan ész!