Valamikor édesanyánktól sok mindent ellestünk. Láttuk, hogyan teríti meg az asztalt, melyik oldalra teszi a szalvétát. Hallottuk, kinek köszön előre, milyen ruhában megy szülői értekezletre és még, ki tudja, mi minden ivódott belénk. Ha a példa nem volt elég, figyelmeztetett benünket: nem csak ott kell takarítani, ahol "a papok táncolnak", és soha nem azért, mert vendég jön, hanem mindig rendnek kell lenni kívül is, belül is. Így vált természetessé a testvéreimben és bennem, hogyan viselkedünk templomban, múzeumban, ritkán étteremben. Tudtuk, hogy illik kérni, kérdezni, megköszönni, nem bántó módon elhárítani, visszautasítani valamit. Nem meghunyázkodók lettünk, hanem mindig minden helyzetben tudtunk viselkedni, a másik embert, az adott helyzetet tisztelni, ahogy azt is tudtuk, hogyan lehet bármely kínossá váló szituációból kilépni. Arra pedig különösen figyeltünk, hogy nem szabad, semmilyen körülmények között nincs jogunk más örömét, bánatát érzéketlenül megzavarni, másokra a saját értékrendünket rákényszeríteni. Otthon tilos volt a durva, sértő beszéd, a tiszteletlenség, a feleselés. Ha okunk esetleg lett volna rá, másféle technikákat láttunk, azokat alkalmaztunk magunk is: megbeszéltük, közösen értékeltük, kompromisszumot kötöttünk, s a megállapodásokat betartottuk. Egyfajta - irtó jó - szent szövetségben éltünk. A belső kötődés védett a külső bajok ellen - volt benne részünk, elég...

Mostanában alig tapasztalni ilyesmit. Azt a belső értékrend, pozitív családi minta alapján kialakult, később tudatosan vállalt emberi magatartást, a másokat tisztelő kulturált viselkedést hiányolom, amely nélkül aligha működhet jól egy olyan közösség, amelyet nemzetnek, társadalomnak neveznek.

Normális esetben ismerős vagy barát temetésére nem azért megyünk el, nehogy megszóljanak, hanem olyan belső motivációval, amelynek sugallatára fontosnak tartjuk az elhúnytat elkísérni utolsó útjára. de akkor miért üdvözöljük kitörő örömmel (és jó hangosan) rég nem látott ismerőseinket, akikkel ettől fogva - mások érzelmeire tekintet nélkül - megtárgyaljuk a sok semmit (munkahely, idei bortermés stb.). Ugyanilyen végkifejtettel miért megyünk el politikai nagygyűlésre, közmeghallgatásra és egyebekre, ha annak tárgya, előadója, párthovatartozása, agitatív vagy másféle szándéka nem érdekel? Miért veszünk részt könyvbemutatón, ha a szerzővel, műve témájával stb. csípőből nem akarunk egyetértni? Hogyan kezdhetünk így ott egy mondatot: "Én ugyan nem olvastam ezt a szennyirodalmat (történetesen Kende Péter művét), de szerintem... És miért pfújolunk, hangoskodunk (zsidózunk, fasisztázunk...) egy-egy kampányrendezvényen, amely soha nem annak szól, aki az ellenérdekelt fél meggyőződéses híve. És itt a hangsúly a meggyőződésen van. Anélkül közönséges bunkóságról, a kulturált viselkedés minimális szintjének a teljes hiányáról, olyanfajta lelki szegénységről van szó, amelyet az sem tesz elfogadhatóvá, ha előfordult már a történelemben, hogy a cél szentesítette az eszközt.

Az effajta megnyilvánulás napjainkban mintha újra polgárjogot nyerne - eléggé el nem ítélhető módon. Bocsánatos bűn másnak a szerverét feltörni, hazudni, gorombáskodni, emberi méltóságba beletaposni, ősöket és előéletet kutatni, mindenben rosszat feltételezni, hamis adatokból szándékosan téves következtetéseket levonni, az ellenfelet és annak családját életveszélyesen megfenyegetni, a másképp gondolkodókat kirekeszteni, lehazaárulózni... Két országot sejtetni ott, ahol csak egy van, egyetlen, de közös Magyarország, uraim és hölgyeim!

Ebben az összefüggésben érdemel figyelmet a Gyurcsány Ferenc gödöllői kifütyülésének az esetét többnyire felnagyító (jobboldali) sajtó reagálása. Azokkal szemben a TV I. Híradója azt a jelenetet mutatta, amelyben a sípolóval a kormányfő kedélyesen elbeszélgetett, megköszönte a jelenlétét, ezzel egyszersmind visszakozóra is késztette az illetőt. Két hangoskodó fiatalembert - hiteles szemtanú szerint - idősebb hölgyek csitítottak le, akik hamarosan abbahagyták a "jó bulinak" ígérkező (felheccelt?) ellendemonstrációt. A kabátjából - a valamikori Zoli bohócot imitálva - "Van másik!" feliratú táblácskákat elővarázsoló fiatalembert pedig testükkel fedték el, tették takarékra az ötletes rendezők. Mindebből két tanulság feltétlenül következik. 1.: Ne fújjuk fel, ne tulajdonít(tas)unk nagyobb jelentőséget néhány emberformájú debilis akciójának, mint amennyi annak valóságos súlya. 2. Aki otthon nem tanult meg viselkedni, akinek labilis személyisége, kialakulatlan értékrendje stb. miatt önértékelési, a világ dolgaiban eligazodási zavarai vannak, vagy az előbbieket kompenzálandó feltűnési viszketegségben szenved, annak a fejecskéjét "Jól, van, Petike, te vagy a király" mozdulattal simogassuk meg, agresszió esetében távolít(tas)suk el a számára nem megfelelő helyről.

Arra pedig sem gondolni, sem utalni nem merek, hogy az ilyen "szereplőket" akcióikra nagyon alaposan és tudatosan felkészítik, produkciójukat utólag honorálják. Lehet, hogy más, kevésbé demokratikus országokban akad erre példa, de nálunk...?