A mindennapi ember  beszél vagy hallgat kedve, hajlama szerint. Beszél, ha kérdezik, ha mondanivalója van, ha a helyzet  megköveteli. Ha a munkája szoros kapcsolatban van a beszéddel: bolti eladó, ügyfélszolgálati alkalmazott, orvos, bíró, tanító stb. És hallgat, ha titkot, bizalmas dolgot közöltek vele.  Hallgat, (meghallgat), ha a másik ki akarja beszélni magát. Hallgat (figyel), ha órán, előadáson, értekezleten van. És hallgat, ha elmélyülten dolgozik, tanul, jegyzetel, koncerten ül vagy fontos összefüggéseken gondolkodik, a világ dolgain mereng, ha megoldáson töpreng stb.

Viszont nem hallgathat, akit nem arra szerződtettek, mint a papot, a színészt, az anykönyvvezetőt, a médiamunkást, a politikust, adott esetben a köztársaság első emberét. Okkal tehát beszélnie kell, máskor pedig (fenntartásait  elhallgatva)  aláírnia azt, amit mások kellő mérlegelés után elébe tártak...

Ünnep közeledik, amikor oka van az emlékezésnek, hagyománya a kokárda kitűzésének és alkalma az állami elismerések átnyújtásának. És ez az, amit sikerült köztársasági elnökünknek megkeserítenie. Megsértette az életművük pozitívumait elismerő kitüntetést átvevőket, az őket erre alapos megfontolás után felterjesztőket, személyükben korábbi kitüntetetteket, megkérdőjelezte a javaslatot hozzá továbbító kormányfő és munkatársai kompetenciáját és megbántotta mindazokat, akik nem értenek egyet azzal, mennyire szubjektíven ítél meg bizonyos dolgokat Sólyom úr.

Aki elfogadta posztját az ismert körülmények között anélkül, hogy korábbi tudós kollégáitól, az Alkotmánybíróság tagjaitól (vagy jobbik belső énjétől) kért volna eligazítást; aki sokadrangú kérdésekben tárgyal nem túlságosan fontos politikusokkal, miközben még mindig nem találja időszerűnek és főleg indokoltnak itthoni megszólalását némely választási - mondjuk így - elkerülendő furcsaságokkal kapcsolatban -, az miért  próbálja mindenki előtt nyilvánvaló értékrendjét érvényesíteni a másokéval szemben? Ha magánemberként mászta meg a Tubes hegyét, akkor magánemberként csodálkozzon vagy mérglődjön  a kitüntetendők névsorán, de tegye a dolgát, mert arra esküdött föl. (Ö, éppen ő akkor is tudta, hogy alaptörvényünk nem szabályoz mindent a legapróbb részletességig, s ez a későbbiekben okozhat számára bizonyos nehézségeket!) A mostani esetben ez általa nem mérlegelhető aláírásra, protokollmosolyra és gratuláló kézfogásra kötelezi. Vagy az átadási ceremónián is szelektálni kíván? A-nak elismerését fejezi ki, B-től elfordul, amíg az Alkotmánybíróság meg nem nyugtatja, hogy az illető nem leprás, nem kell kerülnie? (Kérem, Elnök úr, gondoljon arra, hogy ominózus megválasztásakor hányan nem örültek, mégis tudtak az illem előírásai szerint viselkedni! Mindenekelőtt ellenfele, Szili Katalin, aki még azt sem engedte meg magának, hogy könny csillanjon a szemében... Ön akkor, ha győztesnek nem is, de a matematika megfellebezhetetlen szabályai szerint legalább kötelezően beiktatandónak tudhatta magát. Nem felejthette el ilyen rövid idő alatt, mit érzett akkor!)

Azt el kell ismerni, hogy köztársasági elnöknek lenni nem könnyű feladat, jóllehet a rang, az anyagi és erkölcsi elismerés, a lassan birtokba vehető rezidencia, az őrezred bokacsattogtatása meg a többi "sallang" némileg egyensúlyozza a dolgot. Ha azonban a nagyrészt protokolláris feladat olykor mégis erkölcsi, alkotmányossági vagy egyéb problémát vet föl, akkor mérlegelni kell, hogy végig akarja-e csinálni a ciklust. Az unokák, a zene, a könyvek vélhetően csak kitöltenék valahogy  nyugdíjas napjait. Legfeljebb tanáros szigorúságát kénytelenek  lennének egyesek hiányolni!