A XIX. században  a nemzetközi munkásmozgalom jeles napja volt. Hazánkban évtizedeken át a politika uralta előre kiadott jelszavaival, kerül, amibe kerül programjaival, protokolláris eseményeivel, az erő és a (megrendíthetetlen) hatalom demonstrációjával. Nyílt az orgona, lengett sok zászló (a felvonulás után félredobva), habzott a sör, roppant a virsli.... Aztán  összeroppant minden. 

Ma az időjárás nem kegyes, a gátakon kemény munka folyik, sok helyen vigasztalanul esik. Az országos és a helyi pénzhiány mégsem tart vissza senkit a felesleges költekezéstől. Az önagyongyűlésezés után az önagyonünneplés nem kíméli a költségeket: finom, de legalább drága ételek, italok, wellness meg a többi mutatja egyik oldalon, hogy győztünk, a másikon, hogy tulajdonképpen nem vesztettünk. (Ürügy mindig van!) Megtalált, előre bejelentett színhely: nagygyűlésre, együttlétre, tömegek - ezúttal békés - mozgósítására. És már harmadszor van Európa Fesztivál utcai rendezvényekkel, sok-sok külföldi és hazai zenekarral, hallgatóval a fővárosban, arra hajazó számos rendezvény vidéken. De valahogy olyan ellentmondásos minden. Mert: ki beszél itt ma május elsejéről, munkásszolidaritásról, mindenki számára élhető jelenről és jövőről, a közpénzekkel a könnyen hozzáférők által végre elkezdett és következetesen betartott racionális (= tisztességes) gazdálkodásról? Miközben ma is hálnak az utcán, hajlék nélkül élnek köztereken, kondérban rotyogtatnak gulyást, ezt-azt civil szervezetek, árulnak értékeket népművészek, kézművesek, kínálják portékáikat gagyisok, szórakoznak gyerekek, ifjak és öregek, non stop működnek játszóházak, egymást követik műsorok, sportrendezvények, hallhatók koncertek, perdülnek szoknyák, csattannak össze tenyerek, több helyen  még tűzijáték is jár a nagyérdeműnek.

Május elseje van, ünnep, mit önmagáért senki meg nem ül. Megint csak látszat, csak külcsín, csak panem et circenses! Kár, de kár!