Május utolsó vasárnapján kivirul minden. Napfény, virág, gyerek, öröm. Nézzük, miért!

Amikor óhajtjuk, amikor  elképzeljük, amikor a babát ellenző,  racionálisnak tűnő, de egyáltalán nem az(!) megfontolásokat elhessegetjük, akkor már valójában döntöttünk: a közeljövőben levelet írunk a gólyának.   Amikor pedig a  testünkben megfogant magzat először jelzi, hogy  kérésünk meghallgatásra talált, akkor máris szeretjük. Becézzük, kívülről simogatjuk, kommunikálunk vele, tervezgetjük az életét, vele együtt a miénket, mamatornára járunk és igenis megisszuk a naponta előírt folyadékmennyiséget, de nem igyekszünk nem enni kettő helyett. Letesszük, ha korábban rászoktunk, a cigarettát, többet vagyunk levegőn és akkor is mosolygunk, ha a szembejövő furcsállja a dolgot. Legjobb önmagunk kiteljesedését reméljük a megszületőtől és általa!
Mindegy, szőke-e vagy barna, kisfiú-e vagy kislány, az viszont fontos, hogy ép-e, egészséges-e. Ami azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé szerencsés társaiknak nem örülhetünk. Ugyanis a gyermek  maga érték, önmagáért szerethető, szeretendő. Felnőtt létünk élni érdemes folytatása.

A gyermek a jövő, a cél, aki különb elődeinél,  zseniális lehetőség mindenre, ami volt, van és lesz! Ezért hát gyermeknapon nem elsősorban pénzen vett ajándékokkal kell elhalmozni, hanem magunkból  többet adni: időt, figyelmet, együttlétet, közös élményeket, kalandokat, sok-sok kitalált és valóságos mesét, beszélgetést, múltidézést, jövőtervezést, szívből fakadó kacagást és persze hasznos időtöltést, hogy megtanulja mindazt, amire valaha valahol szüksége lehet. Tőlünk, felnőttektől, mindenekelőtt a szüleitől...

Öröm volt látni a családi játszóházban ügyeskedő kicsiket, a festett arccal hazafelé ugrándozókat, a nagyokkal vígan biciklizőket, a nyársat boldogan forgatókat, az érettségire készülődést fél napra felfüggesztőket, hiszen a gyermeknap értük van.