A Magyar értelmező kéziszótár 623. oldalán található rövid magyarázat szerint a  jelképes szó második jelentése: "Ami valamely cselekményt formailag helyettesít, arra utal." Ennek megfelelően a vizitdíj és társai nem valóságos tarifák, átadásuk egyfelől, bekönyvelésük és felhasználásuk másfelől  nem valóságos akciók, csupán hasonlítanak rájuk. Léteznek és elmaradásuk szankcinálható tehát vagy  gesztusérékűek, így nem kötelezőek? Ki mondja meg? És a velük kapcsolatos jelképes empátiából adódó, ettől nagyon  gyenge lábon álló érveléssel ki tud azonosulni?

Belátom és elfogadom, hogy  nagyon nehéz helyzetben lévő hazánkban mindennek értéke, ezért pénzben kifejezendő ára is van. Azt már vitatom, kivel, milyen mértékben és módon téríttetik meg a nem általa elpazarolt milliárdokat, miközben továbbra is számolatlanul engedik kifolyni az állam lyukas zsebéből a forintokat. Hol a tűzhöz közel ülők gazdasági tevékenységeinek tízmilliós nagyságrendű  támogatására, hol végkielégítésükre, hivatali luxusfogyasztásaikra, autóikra, utazásaikra, a valamivel alacsonyabb beosztásúak ruhapénzére, az álláshalmozó köznagyságok  ilyen-olyan tanácsadóira stb. Egyes nagypénzű, de alig-támogatott párthoz tartozó miniszter urak cinizmusát pedig egyenesen felháborítónak, ezért visszautasítandónak tartom. Vajon tudja-e az egészségügyi vagy a gazdasági tárca első embere, mire elég a szerintem nem jelképes, hanem nagyon is valóságos 300 forint? Csak néhány példát sorolok föl: másfél kiló kenyérre, másfél liter tejre vagy olajra, három kiló krumplira vagy hagymára, harminc deka sertéshúsra vagy parizerre, egy turkálóban kapható nadrágra, egy közepes árfekvésű fogkrémre, egy liter benzinre, három darab fájdalomcsillapítóra, egy fél pizzára, egy telefonbeszélgetésre, négy darab bélyegre, esetleg két helyi buszjegyre, egy-két füzetre, radírra, kb. négy kiló lisztre vagy grízre, néhány pár piacon árult zoknira, egy csomag ceruzaelemre. A legszegényebbeknek, ha ki kell adniuk esetenként a többszörösét is ennek, minden fillér számít. Aki pedig egy grádiccsal följebb van, ahová már nem ér el a támogatás, az félő, hogy könnyen lecsúszik onnan. Magyarország volt már hárommillió koldus országa.  Csak még néhány gyors intézkedés (valóságos forinttal jelképes összeget fizetni a közgyógyógyellátásért, a drogosok   injekciós tűiért, a kutyások zacskóiért és hasonlókért), s máris felzárkózunk. Ha nem is oda, ahová olyan nagy vehemenciával megindultunk a közelmúltban.

Jut eszembe: a Csokonai által kigúnyolt Zsugori uram még a levegőt is árendába szerette volna adni!