Évekkel ezelőtt láttam egy oroszlánszelídítőt, aki mindössze egy szál rózsát tartott a kezében. Halk szóval, mosollyal bírta rá a partnerét a különböző mutatványokra. Mi volt a titka? - Bizonyára valami banálisan egyszerű dolog. Sírba vitte magával, mint a legtöbb nagy. És mit csinál Gergényi? - A maga módján rendet. Mi a titka? - Egyik oldal szerint ez, a másik szerint meg az.

Nem könnyű rendőri, rendvédelmi, rendet biztosító feladatot teljesíteni. A normalitás határát nemcsak feszegető, hanem át-átlépők esetén különösen nem. Mert Budapesten hetekig, itt-ott még most is bizony nem kevesen sajátosan képzelték el és annak megfelelően gyakorolták is - mások kárára - polgárinak vélt, de ahhoz igen kevéssé hasonlító - (ki)saját(ított) jogaikat. Velük szemben sorfal áll, rendőröké, akiknek feljebbvaló(i) van(nak). És megtörténik, ami megtörtént. Szabályosan és arányosan többször, túlkapásokkal, meg nem engedhető módon kevesebbszer. És azonnal, még a tisztázások előtti prekoncepciókkal,  megindulnak a támadások - immár a vasprefektus Gergényi ellen.

Mit lehet ilyen helyzetben tenni, ami nem hoz maga után azonnal újabb kifogásokat. Olyat nem lehet! Akit személyében, becsületében mocskolnak, akit a beosztottai és az ország közvéleménye előtt támadnak, akit..., annak egyszer elfogy a cérnája. Az lépéskényszerbe kerül. Állhatja szó nélkül a sarat, elhallgathatja ítéletideig a kutyák ugatását. Meg fel is lázadhat, üthet, vághat - vissza. Csakhogy annál sokkal fegyelmezettebb, sokkal keményebb. Elhatározza hát, hogy él állampolgári jogával, nyugdíjaztatását kéri, melyhez a törvény nem csatol indoklási kötelezettséget. Meggondolásra sem küldendő vissza a beadvány. Kéretik hát tiszteletben tartani.

Ha nem volt jó, mikor képletes korbáccsal bár, de  visszafoglalta a Kossuth teret, hátrálásra kényszerítette a randalírozókat, akkor most legyen szabad útja a méltó távozásra - egy szál rózsával a kezében. Emberi joga fűződik az utóbbihoz!