Komló ugyan nem a világ vége, mégis csak egy vagy több átszállással lehet  innen eljutni az ország legtöbb településére. Ez fontos megállapítás, amikor a szárnyvonal esetleges megszüntetését fontolgatják. Fontos annál is inkább, mivel itt is emberek élnek, akik időnként saját elhatározásból, kedvtelésből vagy kényszerből utazni próbálnak (merészelnek). Ez  történt  a minap velünk is. Szót sem érdemelne a (magán)ügy, ha nem le(het)ne némi tanulságot levonni belőle.

Elment a családfő, hogy elővételben megváltsa a jegyet, miután a céget okvetelenkedésével nem akarván zavarni, letöltötte az internetről a menetrendet. A pénztár azonban zárva volt, közel-távol nem lehetett hivatalos személyt találni. Visszament hát később, vonatindulás előtt, hogy az akciót megejtse. Ekkor azonban - lévén a többiek ügye sürgősebb és sürgetőbb -, félreállt, várakozott. Majd végre kitartását siker koronázta. Kezében a jegy, amire vágyott a család.

Mindezt elfelejtve nyugodtan vártuk a kalauzt a koszos szerelvény egyetlen kocsijában. A rengeteg munkával leterhelt jegyvizsgáló a visszaútra szóló jegyet lyukasztotta ki, amit is - felfedezvén a hibát - kollegája az IC-n korrigált. A célállomásig elvergődtünk hát. Visszafele viszont kiderült (szintén pótjegyváltásra kötelezett IC-n!), hogy helyünket kétszer adták el. Lévén a másik házaspár szemmel láthatólag korosabb, mi álltunk és vártunk. Amikor a kalauz megjelent és megállapította azt, amit már legalább négyen nélküle is tisztán láttunk, átirányított egy másik kocsiba (csomag cígel, ajtókon átkel, másokat meglök stb.), ahol ugyan volt hely, de nem számunkra kijelölten. Sebaj! Élünk. És azon tűnődünk, mikor tárgyalnak már a minőségi munkavégzésről, netán a kiszolgált és kiszolgáltatott (kinek?) kedves utas kényelméről, esetleges (keményen megfizetett) jogairól is?