A föld, amelyen születtem, ahol élek. Az anyanyelv, amelyen beszélek, írok, olvasok, amelyen megértem, (ha egyáltalán értem) honfitársaimat. A hagyományok, a szokások, a kultúra, a kötődések, az emlékek, a közösség, amelynek tagja vagyok. Milyen szép szavak, miközben egyre sokasodnak azok a jelenségek, amelyek egyre messzebb távolítanak tőle, amelyekkel nem tudok és nem akarok azonosulni!

Van társadalmi munkamegosztás. Az egyik ember fogat töm, a másik cipőt talpal. Az országgyűlési képviselő országos ügyekben eljár, intézkedik helyemben és a nevemben mint megválasztott honatya, honanya (nem kevés pénzért és költségeinek számla nélküli ellentételezéséért). Ehelyett azonban újabban nem kivonul, nem mobilozik, nem máshol jár, hanem halálmegvető elszántsággal, törvényt semmibe vevő pimaszsággal kordont bont, polgárilag engedetlenkedik, idegeket borzol, rossz példát mutat matekozni, szót fogadni nem akaró, nem szerető serdületleneknek. A köztársasági elnök úr borong a dolgon, mereng a kiváltó okokon, majd tovább bolyong nemzeti parkjaink sokasága körül, ahol annyi halaszthatatlan teendő várja, hogy a közönséges halandó még a gondolatába is beleborzong. A rendőrök egymásba (ki másba?) kapaszkodnak, rendet próbálnak teremteni a rendetlenségben, közben azon tűnődnek, melyiküket miért vonják hamarosan felelősségre. 

Én pedig háborgok és ismételten fölteszem magamnak a kérdést: Ez a hazám?