Március végén Komló belterületén - színházba menet - a  kijelölt gyalogátkelőhely közepén túl elütött egy személygépkocsi. A sérüléseimet a pécsi traumatológián ellátták, ahonnan öt nap múlva két begipszelt lábbal, pandamacira hasonlító arccal, sok-sok kisebb-nagyobb zúzódással a mentők hazaszállítottak. Azóta "szobafogságon" vagyok, kirekesztve a rendes, utcán sétáló, dolgukat intéző, két lábbal járni képes embertársaim közül.

A baleset után immár tizenkét héttel szabadítanak meg végre a gyógyító szándékkal rám erősített, kényelmesnek, kellemesnek nem mondható eszközöktől. Utána pedig gyógytorna, fürdő és egyebek... És akkor még a munkámról, a közérzetemről, a jelentősen csorbult életlehetőségeimről, miegyebekről nem beszéltem... Mindössze vétlenül, de eléggé nem elítélhető módon épp akkor épp  ott voltam!

Egy ilyen ok miatt bekövetkezett kényszepihenő azonban alkalmat ad sokféle megfigyelésre. Közelről tapasztalom az egészségügy, a betegellátás körülményeit, helyzetét, a még meglévő orvosok, szakdolgozók hozzáállását, a betegszállítás anomáliáit meg persze sok ember segítőkészségét stb.  Betekinthetek a rendőrség gyors, szakszerű, pontos(?) munkájába, miszerint szolgálnak és védenek, ha éppen nincs más sürgős elfoglaltságuk. Megtapasztalom, mennyire alapos az igazságügyi szakértők munkája és elfogulatlansága, akik minden alkalommal a már leírt (de vitatott) megállapításokból indulnak ki, s azt próbálják feltételezéssel, becsléssel, jobb híján a szakirodalomra való hivatkozással valószínűsíteni. Közben mindvégig óvakodnak az ellenvélemények figyelembevételétől, az egymást kizáró tanúvallomások ütköztetésétől, netán a színhely személyes megtekintésétől, újabb bizonyítékok bekérésétől. Példának okáért.

A téma az utcán hever, lassan egymás után kibontogatom őket. Kezelések, hosszas várakozások után igazán rá fogok érni.  S ha mások némi hasonlóságot vélnek felfedezni benne, azt csak a véletlenek egybeesése  okozhatja Magyarországon.