Bevallom, engem érdekelnek a hirdetések. Jó háziaszonyként pontosan kell tudnom, hol mit kínálnak akciósan. De akkor is csak azt veszem meg - pénztárcafüggően - , amire valóban szükségem van. Így történt ez a minap, amikor fölfedeztem (Amerika helyett)  a cipőtámaszt.

Törtem, gyötörtem a fejem, nem tudtam, mi az. Míg végre a kép alapján megfejtettem, hogy sámfát kínálnak, melynek használatával "cipőim sokáig megőrzik eredeti formájukat". Másnap elrohantam (mit rohantam, elhótapostam, elcsúszkáltam, elbotladoztam) az üzletbe. Táskám mélyén lapult a papír. Amikor azonban segítség nélkül nem találtam meg, kénytelen voltam megkérdezni, hol lapul a sámfa. A harmincas pénztárosnő némileg értetlen arccal közölte, hogy az már elfogyott. Az előzékeny ötvenes biztonsági őr azonban megmutatta a helyét. Vigyem el mindet (8 pár), mert mióta ő itt dolgozik, még nem kaptak belőle. Majd arról értekeztünk egyetértőleg, hogy a fiatalabb korosztály nem ismeri szüleink nélkülözhetetlen használati tárgyát. Sem az eszközt, sem az elnevezését. A hölgy fizetéskor elnézést kért, én pedig nem haragudtam.

Otthon viszont időt és fáradságot nem kímélve nyelvészeti kutatómunkába kezdtem. Az újságban hirdetett cipőtámasz nem található az értelmező szótáramban. A származási helye szerint kínai árun annak magyar megnevezése helyett különböző nyelvű (a törvény csak betűhalmaz már megint!) olvasható gyengébbek kedvéért egy hartalmas 2-es szám után: schoenspanners, Schuspanner, d'embauchoirs, muelles conserva zapatos, tendiscarpe, shoe trees.  Megvan viszont a fent jelzett szakkönyvben a sámfa! Eszerint "Lábfejhez hasonló alakú eszköz lábbeli kifeszítésére." Ehhez a szótörténeti szótár hozzáteszi, hogy a "sám" előtag ismeretlen eredetű! Köszönöm, Rossmann, hogy ennyivel okosabb lettem!