Pécsről a reggeli órákban több busz megy Budapestre. Ezúttal a vasutasok munkabeszüntetése miatt az átlagosnál nagyobb tömeg várja, hogy eljuthasson a fővárosba dolgait intézendő. A Volán munkatársai körültekintő módon szervezik a munkát. Azonos időpontban indított egyik járművükkel szállítják azokat, akik a közbeeső állomások valamelyikén le akarnak szállni, egy másikkal azokat, akik a végigutazzák a teljes távot. Ily módon borul a menetrend, de ez most jó, hiszen a budapesti járat közel egy órával hamarabb ér a Népligetbe. 

Az utasok  régi, de inkább alkalmi ismerősként beszélget. A fő téma a mindenkit irritáló sztrájk, a vonatok  kiszámíthatatlansága, az ebből adódó kényelmetlenségek, bosszúságok. Az előrelátók, a mindenre gondolók elővételben vásárolták meg az autóbuszra szóló menetjegyet, néhányan közülük a helybiztosítást hiányolja. Hiába, morgolódó nép vagyunk! Aztán mindenki elcsendesedik. Alszik, mobilozik, laptopozik, nézi az elsuhanó tájat, az előtte álló feladatokra koncentrál. A busz csak egy helyen tart 15 perces pihenőt. Arra leszek figyelmes, hogy a fiatal gépkocsivezető a karjánál fogva irányítja valaki lépteit.  A felszálláskor már láttam, hogy az édesanyja kísérte el és a gépkocsivezetőre bízta a húsz év körüli vak lányt. Budapesten ez úgy módosult, hogy a sofőr iratait kézben tartva nem a forgalmi irodára sietett, hanem előbb biztonsággal útnak indította a lányt, mindvégig készen egy esetleges újabb "beavatkozásra."

Az utasok pillanatok alatt szétszéledtek. Talán csak én láttam, mi történt. De attól egy kicsit melegebbnek éreztem a koratavaszi napot...