Megtörtént nem először és - félek -, nem utoljára hazánkban is az értékvesztés. Feje tetejére állt és áll a világ a társadalmat sajátosan leképező iskolá(k)ban. Nincs érték, nincs mérték, a devianciának nincs határa, a szabályok megszegésének nincs következménye. Az utolsó utáni percben (itt tartunk most!) alig látható a változtatás szándéka, pedig éppen ideje a lépésváltásnak!

Sok évvel ezelőtt fegyelmivel elbocsájtották azt az úszásoktatót, aki a medencébe engedély nélkül beugró tanulót (életét, de legalább testi épségét joggal féltve) megütötte. Nem fogadták el a magyarázatot, nem mérlegelték a körülményeket, a felnőtt előéletét, szakmai érdemeit, hanem kimondták a verdiktet, hiszen "nem tudott felmutatni olyan szabályt, amely szerint joga lett volna ily módon megfenyíteni a gyermeket".  Ne vitassuk most, hogyan lehetett, kellett volna eljárni! (Magam igazán nem helyeslem a megalázást, a testi fenyítést, bár a dolgok általában nem azzal kezdődnek...). De ne is dugjuk a fejünket a homokba!
Vannak drogozó, a szerre bármi módon pénzt szerző fiatalok, vannak iskolakerülők, éjszakákon át bulizók, éretlenül csellengők, rendszeres tanulásra, minimális kötelezettségek teljesítésére sem hajlandók, vannak másokat zavarók, tiszteletlenek, rendszeresen kárt okozók, óriási egóval megáldottak-megvertek, szüleikre szégyent hozók, mások tulajdonát lelkiismeretlenül elvevők, megrongálók. Vannak fegyverrel, nem csak fenyegetők. Vannak persze rettenetes körülmények között élők, a felnőttek brutalitását védtelenül elszenvedők, rablásra, prostitúcióra kényszerítettek, emberi szót, szerető gesztust, törődést, jó példát soha nem tapasztalók. Mégis milyen egyszerűek a dolgok! A romániai kiskölköt hazatoloncoltuk, az intézetből gyakorta megszökőket állami pénzen kerestetjük, vissza-visszavisszük, majd a procedúrát újrakezdjük, a kiskorúak nemkívánt terhességét közköltségen megszakítjuk, a gondviselőt (milyen üres a szó!) erről nem értesít(het)jük, a bukás - nem bukás kérdésében kikérjük viszont a véleményét. Mindezzel ellentétben nem merjük világosan és határozottan elítélni azt a fiút, aki (szereplésvágyból?) nekiment a fizikatanárának, nem tudjuk az iskola falain kívülre szorítani azt a lányt, aki tanárait, társait egyként meggátolja a rendes munkában. De hisz elnöki kegyelmet kapott az a kiskorú is, aki álmában (okkal talán, de joggal semmiképpen!) agyonlőtte nevelőapját. Nem engedhetjük, hogy feje tetejére álljon a világ! Meg kell állítani az érték- és mértékvesztést, mert mindannyiunk emberi jövője a tét!   Van módszer, van lehetőség a jogszabályok megváltoztatásán kívül a speciális módszerek megtanulásától, alkalmazásától az iskolapszichológusok munkájának igénybe vételén át  annak meggondolásáig, hogy aki nem képes és/vagy nem hajlandó beilleszkedni az iskolai közösségbe annak rendjét, követelményrendszerét elfogadva, az ne kapjon végbizonyítványt. És persze az is sürgősen mérlegelendő, hogy ne virtuális pontszámok döntsenek arról, ki legyen pedagógus, hanem a rátermettség, a szakmai alkalmasság, a pálya iránti elkötelezettség, a gyermekszeretet. Vagy a botrányok sora egyre elviselhetőbb módon folytatódik. Vajon ki akarná azt?