A hatvanas évek óta az egész ország megemlékezik József Attila születésnapjáról: április tizenegyedikéről. Sokáig a költészet napját tartottuk ekkor, most az igazi versünnepnek reggeltől estig tanúi, társai vagy éppen résztvevői lehettünk. Művészi gondolatokat tolmácsoltak hivatásosok és amatőrök, iskolások és deresedők. Jól van így. Így van jól..

A rádióban Jordán Tamás szavalt, a tévében hol itt, hol ott kapcsolhattunk a programokra, míg végül meghallgathattuk  iskolások közös skandálását és izgulhattunk az egymással vetélkedő versmondókért. Akik mai költőket tolmácsoltak. Vagy Orbán Ottó szűrrealista képeit segítettek megfejteni vagy más,  magas színvonalon gondolkodót és gondolkodtatót. Leleplezték Faludy Ferenc domborművét, virágot tettek a kő-Máraihoz, ahogy a Gát utcának is sok látogatója akadt. Magam könyvet, folyóiratot lapozok, ismerteket és eddig ismeretleneket olvasok. A Hitel c. folyóirat szellemisége nem áll  ugyan hozzám közel, mégis rábukkanok benne egy szívhez szóló vallomásra. A komlói születésű Rott József barátom így emlékszik íróvá válására: "Boldoggá tett minden papírra vetett mondat. (...) S akár az örömzenét játszó muzsikusnál, az anyag elkezdett önálló életet élni. Egy-egy találóbb hasonlat, szemléletesebb kép lett a jutalom s általuk egy érzelmekben, cselekményekben gazdagabb szövegvilág. Értelmet nyertek a sivárnak hitt emberi sorsok (...)." Igen, mindenki tapasztalta már ezt, csak nem tudta ennyire pontosan megfogalmazni. Nem kell félni, ezután sem fog költészet híján - "meghajolni a világ gyémánttengelye." (J.A.)

Estefelé visszatérek a kezdetekhez, akinek a jóvoltából annyi mindent sikerült átgondolnom, legbenső érzelemként átélnem. Igen, az Elégiához. Hogy is van a vége? Fellapozom, noha tudom kívülről is. De az 1939-es Cserépfalvi kiadás, melyet Bálint György rendezett sajtó alá, még író édesapámé volt. S mennyire aktuális ma is:                                  Tudod-e,
                                                          milyen öntudat kopár öröme
                                                          húz-vonz, hogy e táj nem enged és
                                                          miféle gazdag szenvedés
                                                          taszít ide?
                                                          Anyjához tér így az a gyermek,
                                                          kit idegenben löknek, vernek.
                                                          Igazán
                                                          csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
                                                          Magaddal is csak itt bírhatsz,
                                                          óh lélek! Ez a hazám.
S hozzáteszem:  az egyetlen, drága, mindhalálig oszthatatlan  Magyarország!