Ma egy hete emlékeztünk arra a borzalmas  napra, amelyen - 50 évvel ezelőtt - Nagy Imre miniszterelnököt és néhány társát kivégezték. Mindennek nem lett volna szabad a XX. század közepén, két világégés után megtörténnie! Ha mégis, mert asszisztált hozzá a fél világ, akkor legalább utólag méltó tisztességgel kellett volna a szégyenteljes eseményről és elszenvedőiről szólni. Értünk, a gyerekeinkért, az unokáinkért, minden tisztességes valaha élt és ezután élő magyarért, hogy  egyszer majd  emelt fővel tudjunk válaszolni a sok miértre.! De...

De nem így történt. Már megint különúton jártak a  (nem is olyan nagyon nagy) nagyok.  Külön az ország első embere, mert neki külön programjai vannak, külön a házelnök asszony. Külön a FIDESZ és a MSZP, hiszen 2006 óta sehol együtt! Csak!
A televízióban többször elhangzott, hogy  nem történt atrocitás. Bocsánat, már a nemnek is hírértéke van? Kellett volna valahol, esetleg több helyen rendzavarás? Egy kis kukaborogatás, autók felgyújtása előre bejelentve vagy anélkül, netán utcabál? Hát milyen országban élünk? És meddig lesz még ez (is) így?
A könnyeikkel küszködő hozzátartozók, egykori zárka- vagy másmilyen társak megilletődöttsége, a szónokok emberi mondanivalója mind kevés ahhoz, hogy az adott helyen viselkedni tudjunk. Hogy bizton érezzük, mert zsinórmértékünk úgy diktálja, nem kell, nem szabad  megtapsolni a koszorúzókat, ahogy a Himnuszt sem! (Az ünnepi műsor fellépőinek viszont tapssal illik köszönetünket kifejezni.)

És igen nehéz okosnak lenni, hallván, olvasván az ítélet előtt állók, az igazságos döntésre nem számítók (koncepciós perekben ez nem szokás) által elmondottakat az utolsó szó jogán. Alig maradt tiszta, nagyszerű ember köztük, mint Nagy Imre és Mecséri ezredes.  Aki vállalni tudta, vállalni merte azt, ami elől úgysem menekülhetett. Lehet, hogy a nyilvánosság hatalom. Lehet, hogy tanulságos minden elhangzott mondat. De egyrészt rossz volt az időzítés, másrészt az emberi gyöngeség sokat levon nem egy vértanú nagyságából. Sajnos. Mert fáj, nagyon fáj az ilyen megdöbbentő "vallomás", immár név nélkül: "Hibákat és bűnöket akartam jóvátenni, amikor 1955-ben az akkori pártvezetőséget támadni kezdtem. De ahelyett, hogy valamit jóvátettem volna, akaratom ellenére egy szörnyű, gyilkos ellenforradalom felidézésének részesévé váltam. Különösen gyötrő számomra az a gondolat, hogy 1956. november 4-e után sem értettem meg, hogy mi történt Magyarországon. Konokon és vakul  kitartottam rögeszmém mellett (...) és szembefordultam a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, amely a rend és a biztonság helyreállításán fáradozott, a haza életét és a szocializmust védelmezte (...)" 
A kiélezett, számunkra elképzelhetelen, mert szerencsére át nem élt helyzet, amelyben elhagzottak az idézett gondolatok, valamit megmagyaráz. Mindent azonban nem. Bármennyire is jó lenne!