A temető mindenkit hív. A holtakat azért, hogy végre tényleg nyugalmat leljenek, hogy megpihenjenek és megbékéljenek. Az élőket azért, hogy tartsanak kapcsolatot az eltávozottakkal. Virággal, mécsessel, emlékező mélázással, csöndes merengéssel. Hogy megvallják, elmeséljék, ami korábban elmaradt  vagy ami azóta történt, nélkülük. Hogy szót váltsanak(!) azzal, aki végtelen türelemmel meghallgatja őket. Mert mit is tehetne szegény a  (meg)hallgatáson kívül?

Egyik nap kimentem én is a holtak kertjébe, hogy lerójam a kegyeleti megemlékezést. Egy év után  megpróbálom végleg elengedni a testvéremet. Mert eddig nem sikerült.  Ott van a végső nyughelye a szüleinkkel szemben, mintha odabújna hozzájuk, mint kislányként tette.  Rend van körülötte és sok virág, ahogy szerette. S talán már nem fáj neki se a betegségtől annyira meggyötört teste, se a még egy kicsit  itt maradni kívánó lelke. Ennyi adatott, nem több...

Várni kell a buszra. Ha nem akarom, a szűk helyen akkor is hallom, mások mit beszélnek. Két gyászruhás asszonyra leszek figyelmes. Őszes hajú az egyik, kenyere javát megette, a másik talán ötvenes lehet, fekete hajú, fekete szemű, sötét bőrű. Kétféle faj, egyek a bánatban. A változó menetrendet tárgyalják, mert  annak fontossága mostanában  megnőtt a számukra.
- Szombaton vagy vasárnap szoktam jönni. Addig kitart a virág. Hétvégén friss vizet teszek a vázákba, kidobom a szárazat, elrendezem a frisset. Ráérek, már csak magam vagyok. Szegény uram az év elején hagyott itt, a fiam meg tavaly halt  meg, balesetben. Mennék már én is utánuk, de a tisztelendő úr szerint ebben az Úr dönt, ő ítél. 
- Nekem nem számít a menetrend. Átszállással vagy gyalog is kijövök. Ahogy megvirrad, kelek, mert minden áldott nap jönnöm kell.  Muszáj akkor is, ha nem akarom. Nekem mindig kicsi időt adott a sors. Már amikor született a lányom, akkor is beteg volt. Csak egy hét, csak még egy hónap, csak a következő látogatásig... Aztán hazavittük. Csak még egy év, csak még kettő. csak még iskolába járhasson... Aztán azt is beláttam, hogy nagyobbacska korában is segítségre szorult. Akkor már tudtuk, hogy soha nem lesz ép. De olyan aranyos volt, olyan szeretni való... A végén már enni sem tudott, fájt neki az élet... De soha senkit meg nem bántott, soha rossz szó el nem hagyta a száját... Most is ápolnám, de már nem lehet... Kijövök hát minden áldott nap, beszélgetek vele és megnyugszom... Elcsuklik a hangja.

Jön a busz. A fiatal sofőr türelmes, tekintettel van a helyre is, az emberekre is, akinek nagyobb része asszony. Jobbára ősz hajjal, szemüveggel, fájós lábbal. Köztük két édesanya is.  Mint kiderült, egyek a bajban. Egy kis megkönnyebbülés volt számukra, hogy elmondhatták egymásnak a bánatukat. Tekintet nélkül a bőrük színére.