Már közhely, hogy nem figyelünk egymásra. Rohanunk, intézzük a saját dolgainkat, a másé nem fontos, nem érdekel. Pedig nem így van. Magam lejegyeztem egy-két apróságot, ami ennek az általánosításnak az ellenkezőjét bizonyítja.

I.Hosszú a sor a bevásárlóközpont pénztára előtt. Anyuka mobilozik. Nem lát, nem hall semmit, csak a Balatonon nyaraló kisfiáért aggódik. Életében először engedte el a cigánytáborba. - Figyelj, Józsika, nem menj bele a mély vízbe, fogadj szót a tanár néninek. Minden félórában hívlak, mert tudni akarom, mi van veled... Nem óránként, hanem minden fél... Letette - fordul oda a másik anyukához, de én úgyis visszahívom.... Még van huszonöt percem...

II. Van minden a gyógyászati segédeszközöket árusító boltban: gyógypapucs, gumizokni, paróka, kötszer stb. Egy fiatal lány új hangtompító gumit keres a nagypapa botjára, mert a régi elkopott, ki is lyukadt. Keresgél, válogat.
- A lényeg az, hogy jó legyen a méret. A nagy lecsúszik, a  kicsi rá se megy! -  figyelmezteti az elfoglalt kiszolgáló.- Fel kell próbálni...!   
- Majd én ráhúzom - ajánlkozik a  széken üldögélő férfi. - Csak tartsa jó erősen a botot...
Addig ügyeskedik, míg a végén  sikerül rászorítania.
- Igazán köszönöm. Remélem, jó lesz! - hálálkodik a lány, fizet és elsiet.
- Végre, hogy én segíthetek másnak! - mondja a félkezű inkább csak magának.

III.  A legek olimpiája Pekingben.  Közben meg beteg a világ. Drogoktól meghalt budapesti, miskolci  fiatalok, életveszélybe került keceliek, elfogott drogcsempészek, lefülelt dielerek, nyilatkozó addiktológus, tehetetlenül(?) gyászoló szülők, hallgató országnagyok. Ártatlan áldozatok, sok-sok menekült Grúziában. Értelmetlen, kegyetlen háborús helyzet. Nem volt elég a cunami és más természeti katasztrófák?  Eldobott csikktől lángol az erdő. Kié lesz a Duna vize, ki fizet, kinek a természeti károkért Bős-Nagymaroson? ... Sajnos nem álmodom! Még mindig nem értjük József Attilát, aki szerint "Emberek, nem vadak, elmék vagyunk." Vagy mégse?