Színház, szobor, utca, könyv őrzi emlékét. 100 éve született és már 65 éve halott. Költő volt, műfordító, gondolkodó és magyar, aki zsidónak született. Egyetemet végzett, bölcsész doktor, de gimnáziumban soha nem taníthatott. Féltették tőle a fiatalságot, sajnálták tüdejétől  a levegőt, halálra szánták. Oly korban...

Mostanában illendően emlegetjük. Képernyőre kerül, emlékezünk rá, aki emlékeztet Arany Jánosra és arra az emberre, aki maga volt. Netán aki lehetett volna még, amikor körülötte hanyatt feküdt a házfal, eltört a szilvafa, fölötte pedig bombázó rajok keringtek. Nem hagyták, hogy a 2X2 józanságával hazatérjen oda, hol értik gondosan szerkesztett hexametereit, amikor már nem őrizte sem emlék, sem varázslat. Amikor már az az angyal sem vigyázott rá, aki azelőtt még állt valahol....

Jártam Abdán, láttam a szobrát, elképzeltem, amint Szentkirályszabadja felé valami hihetetlen eszelős konoksággal vonszolta tovább nem viselhető terhét, az életét. Lapozgatom a a naplóját, a kötetét, Eaton Darr költeményeit. Eszembe jut, hogy már a születése sem történt gondtalan, hisz édesanyja és ikertestvére halála volt megmaradásának ára. De meddig? És mire volt jó Fanni szerelme, aki annyi éven át várta, aki mindvégig erőt, reményt adott neki? Sorstalan volt, otthontalan abban a hazában, amely kitagadta   ólmelegéből őt és a hozzá hasonlókat.

És nézem kevés fotói közül azt, amelyen - talán nem véletlenül - annyira hasonlít édesapámra. Fáj a szívem, gyógyíthatatlan a lelkem, miközben nem messze tőlem újból masíroznak és kétségbe vonják a holokausztot... Mennyi áldozat kellett volna, kellene még, hogy belássák:  a lomb rajta, rajtuk sem tép(het)ett nagyobbat, mint máson... Vagy mégis? Méltatlanul! Radnóti, emeld magasra a béke ujját!