Az embert próbáló hőség ellenére sokan jöttek el a komlói muzeális gyűjtemény, ismertebb nevén a helytörténeti múzeum kiállítótermébe. Egy kezében faragott botot tartogató  bácsika üldögélt ott türelmesen. Mint később kiderült, személyében a bemutatkozó művészt, Gyenis Istvánt tisztelhettük.

Jakab Józsefné intézményvezető köszönésképpen bemutatta a vendéget és a szereplőket. Közülük elsőkként Czukorné Panta Mária énekest és az őt szintetizátoron kísérő Bertaldó Józsefnét hallgathattuk meg. Marika első száma a Szegény vagyok, szegénynek születtem... kezdetű dal  megadta az alaphangulatot: kissé visszafogott, de nagyon őszinte. Ezt a gondolatsort vitte tovább a program megnyitója, Korbuly István színházigazgató, aki a kultúra szerepéről, ezen belül a művészet hivatásáról beszélt. Végül József Attilát idézve - "az igazat mondd, ne csak a valódit" - jutott el a kiállítás Igazak közt  címéhez. Majd megtudhattunk tőle néhány fontos adatot a grafikus-festőről is.
 
Gyenis István 1937-ben született Döbröközön, Tolna megyében. Körülményei úgy hozták, hogy ismereteit önműveléssel szerezte meg, művészi módszereit pedig sok-sok gyakorlással, megannyi próbálkozással érlelte egyénivé, hiszen ugyanúgy ugyanazt nem érdemes csinálni, ahogy  mások. Az 1987. évi első önálló szekszárdi bemutatkozását  továbbiak követték.  Az 1990-ben Kecskeméten kapott Nívó-díj megerősítette abban, hogy jó úton jár. Ma is rendületlen odaadással alkot, bár betegsége időnként megálljt parancsol neki. Az Alsótengelici Szociális Otthonban, ahol tíz éve él, művészetének őszinte pártfogóira talált.

Bár finom művű  képein, melyeket ezúttal Tóth József építész és Bágyi Zsuzsanna arculattervező rendezett a közönség elé, nagyrészt  természeti jelenségek, utak, fák láthatók, embert, állatot szinte sehol,  mégse tájfestőnek tartja magát. Alapjuk  nem valamilyen helyszín, nem fotózza  a valódit, a látvány esetlegességét, hanem a személyiségen mélyen átszűrt  igazit formálják meg. A fekete-fehér és a visszafogott színek  kiegyensúlyozottságot, nyugalmat árasztanak. A lassan-lassan útra  kelőnek pedig azt üzen(het)ik, hogy nem kell félni. Addig azonban - akár az utolsó pillanatig is csak értelmesen tevékenykedve érdemes élni.