A szemtanú

Az 56-os megemlékezéseken ma már egyre kevesebben vannak jelen a forradalom résztvevői, szemtanúi. Béres Sándor minden esztendőben eljön, hogy emlékezzen, az eseményekre, amelyek majdnem az életét követelték, s barátjára, aki nem élte túl a gyilkosok golyózáporát. Köztünk él, hosszú-hosszú évek után végre nem félelemben.

1930-ban születtem,Gödöllőn. Édesapám és édesanyám is itt született. Az Antalhegyi úton laktam 1950-ig Máriabesnyőre jártam iskolába, majd utána kőműves lettem és közben végeztem el az általános iskola nyolc osztályát. A katonaság után, 1954-ben kerültem a Ganz gyárba. Ott dolgoztam 1969-ig, amikor is letettem a mestervizsgát, és önnálló vállalkozó lettem.
-Az 1956-os forradalom hírét hogyan fogadta?
-A forradalom idején a Ganz Árammérőben voltam. Már akkor sem tetszettek az akkori kommunista uralomnak az intézkedései. Ezért csatlakoztam a barátaimhoz, akiket nagyon fellelkesített a forradalom kitörésének híre. Ekkor már jó ismeretségben voltam Erdős Antallal. Őt sokan ismerik, ő volt az, aki, megpofozta a gyár párttitkárát amikor az a kommunistákkal rá akarta venni a dolgozókat, hogy ne hagyják abba a munkát. A gyár titkára persze fegyvert rántott, de Erdős kiütötte a kezéből és a többiek elvették tőle.Ezután a felbőszült munkások lelökték a tribünről…Nemsokkal később megjelentek a páncélosok, s mi beszélgettünk katonákkal. Tőlük tudtuk meg, hogy mi zajlik a városban. Lementünk a Szabadságtérről a szovjet emlékműhöz, hogy leszedjük róla a vörös csillagot, majd elnidultunk a rendőrség épületéhez. Ez volt kb este hét óra körül volt. Az egyetemisták kiszabadítását akartuk követelni, mert megtudtuk, hogy jónéhányat letartóztattak.
-Ekkor hányan lehettek?
- Ekkor már két-háromszáz ember volt együtt. Egyszer csak hallottuk, hogy valaki azt kiálltja: „Állj! Tűz!”- és már lőni is kezdtek az épület minden részéről. Erre az emberek menekülni kezdetk. Én ott maradtam a nagy zűrzavarban. Akkor még nem vettem észre, hogy az oszlop amely mellett álltam, véd engem a lövésektől. Elmozdultam onnan, hogy elmenjek mert már nem láttam magam körül senkit. Akkor egy tompa ütést éreztem, majd, mintha megégette volna valami a karomat. Egy lövés eltalált, a többi a ruhámat szaggatta szét.
- Hol talált el a golyó?
-A jobb karomon, de a mellkasom is megsérült. A vállam teljesen szétroncsolódott.Utána hallottam hogy a Balázsovich Bandi belül maradt a kapun, és meg is halt…Hátulról érték őt a gyilkos golyók… Engem elvittek. Először a Makra doktorúrhoz vittek, de ő nem tudott segíteni, mert a sérülésem olyan helyen volt, amit ő nem tudott rendbe hozni. Kórházba akartak vinni, de a mentők nem merték vállalni a szállítást, sem Pestre, sem Hatvanba. Így hát elvittek a szülőotthonba, ahol Klacsman főorvosúr gondozta a sebesülteket. Akkor már szép számmal voltunk. Kiürítettek egy helyiséget a számunkra. Nagyon gondosan ápoltak bennünket. Teltek a napok, majd november másodikán kijött értem Lumniczer Sándor professzor, és a saját kocsiján beszállított a Budapesti Közkórházba. Ott kezeltek tovább.Úgy tünt hogy minden renben van. Azután amikor megtámadták a szovjetek a fővárost, minden kórházat átkutattak, éjszakánként zaklatták a betegeket, orvosokat. Kérdezgették milyen sérültek vannak. Az orvosok igyekeztek védeni bennünket. Senkiről nem mondták el, hogy, hogyan sebesült meg. Rólam azt mondták, hogy kerékpárral elestem és azért roncsolódott szét a vállam. Mindenkinek más balestet találtak ki. Addig, amíg én ott voltam, nem vittek le senkit. Utána már, úgy hallottam, egyre gyakoribb volt a kutatás a kórházban. A feleségem kérésére amint lehetett az orvosok haza engedtek és otthon folytattuk a kezelésemet. Nagyon féltünk attól, hogy elhurcolnak. A kezem teljesen használhatalan volt. Bejártam Pestre gyógykezelésekre, de még 1957-ben sem, amikor egy orvos – aki nem szerette az 56-osokat - azt modta, hogy meggyógyult, akkor sem tudtam használni. Ez az orvos bosszúból kiírt, hogy mehetek dolgozni. Nem volt egyszerű úgy, hogy csak az egyik kezemet tudtam mozgatni.
-Hogy látja, hogyan változott az 56-osokhoz való hozzáállás a rendszerváltás után?
- Hosszú évek után, rendeződött a helyzet. Az 56-osokat elismerték A Polgármesteri Hivataltól kaptam egy érmet és egy oklevelet, majd 1991-ben a Belügyminisztériumtól is. Végre őszintén beszélhetünk arról, mi is történt, és emlékezhetünk azokra, akik azon az őszön meghaltak a forradalomban. Mindig elmegyek Kiss Antal és Balázsovich Bandi sírjához…