Beszélgetés dr. Klacsmann Lászlóval
A szemtanú II.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején megváltozott feladatokkal kellett szembenézni a gödöllői szülőotthonban dolgozóknak is. Az egészségügyi intézményben ez idő alatt nem csak a kismamákat és csecsemőiket, hanem a hadi sérülteket, valamint azokat, akiket nem tudtak megfelelő kezelés végett a fővárosba vagy Hatvanba szállítani, itt látták el, operálták meg, mentették meg az életüket. Dr. Klacsmann László főorvos és munkatársai megbirkóztak a feladattal. Az intézmény egykori vezetőjével a 49 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
- Főorvos úr! Hány sérültet láttak el a forradalom napjaiban?
- Azoknak a száma, akiket itt ápoltunk 15-20 körül volt. Addig voltak nálunk, amíg lehetőségünk nem lett rá, hogy a megfelelő intézménybe szállítsuk őket. Ők súlyos sérültek voltak. Akiket nem kellett fektetni, azokat nem is vettük nyilvántartásba. Elláttuk őket és hazaengedtük.
- Mennyire változtatta meg ez a szülőotthon dolgozóinak és a bent lévő kismamáknak az életét?
- Nem gondoltunk arra, hogy ez kockázatot jelenthet. Az elsődlegesnek azt tekintettük, hogy segítsünk. Természetesen azok a betegek, akiket ezekben a napokban kellett ellátnunk új feladatok elé állítottak valamennyiünket, de minden munkatársunk ellátta a plussz feladatokat. Ezekben a napokban sok civil esetünk is volt, több vakbél-műtétet is el kellett végeznünk, mivel a mentők nem tudták a sürgős eseteket bevinni Pestre, és Hatvanba sem tudtak mindig eljutni. Azok, akik lőtt sebbel kerültek hozzánk, többségük fiatal, katona korú fiú volt, amint lábra tudtak állni, igyekeztek a segítségünkre lenni. Azokat a nőket, akik épp nálunk voltak, nem zavarta, hogy más betegek is vannak. Nem volt senkiben sem félelem
- Milyen sérülésekkel hozták ez idő alatt Önökhöz a betegeket?
- Mint már mondtam, sok civil esetünk volt, többségében sebészeti esetek, és volt több lőtt sebbel kezelt betegünk is. Számomra emlékezetes egy rendőr, akit az ablakon keresztül értek a lövések. Ő minden igyekezetünk ellenére meghalt. Az egyik legsúlyosabb esetünk az volt, amikor egy gépkocsi utasait hozták be, akiket géppuskatűz alá vettek. Őket később továbbvitték Pestre.
- Amellett, hogy sorra látták el saját betegeik mellett a sérülteket, hogyan élték meg a forradalmat?
- Itt békésebben teltek a napok, mint Pesten, de itt is zajlottak az események. Mi, az egészségügyiek 27-én tartottunk egy nagygyűlést, és választottunk Forradalmi Bizottságot. Ennek az élére engem választottak meg titkos szavazással. Amíg működtünk, hoztunk néhány határozatot, többek között leváltottuk a rendelőintézet akkori vezetőjét, aki szerintünk nem felelt meg erre a posztra. Amikor a mentők ismét be tudtak menni Pestre, az egyik beteget szállító kocsival én is bementem. Döbbenetes volt látni azt a tömeget… Persze a híreket minden nap kaptuk. Volt egy fiatal kolleganőnk, dr. Papp Katalinnak hívták. Ő Pestről járt ki Gödöllőre, ő hozta a friss híreket.
- Meddig kezeltek a szülőotthonban az ide tartozó anyákon kívül másokat is?
- Kb. három hétig tartott ez az állapot, azután minden visszaállt az eredeti rend szerint.
- Előző számunkban Béres Sándor elmondta, hogy az oroszok, miután bevonultak Pestre, rendszeresen végigjárták a kórházakat, és faggatták az orvosokat, a betegeket, keresték a sebesülteket. Önöket is zaklatták?
- Nálunk nem került sor semmi ilyen cselekményre. Szerencsére nem jöttek be az intézménybe. Biztosak voltunk a forradalom győzelmében. Még amikor bejöttek az oroszok, akkor is bíztunk benne, hogy kapunk nemzetközi segítséget, és kivonulásra fogják őket kényszeríteni. De a nemzetközi politika figyelme ekkor a Szuezi-csatorna felé fordult, mi pedig itt maradtunk prédának.