REMSEY JENŐ GYÖRGY
1885-1980

S a művészet, mely templomot emel,
De élni nem tanít, hitelt nem érdemel.
A boldogok szigete

Kettős dátum – születésének 120. és halálának 25. évfordulója – ad alkalmat arra, hogy felidézzük Remsey Jenő György festőművész és író alakját. A gödöllőiek közül még sokan emlékeznek hosszú, ősz hajára, kedves bajuszára, jóságos, szelíd és derűs arcára, kopott aktatáskájára és ballonkabátjára, amint botjára támaszkodva üldögélt egy padon a Szabadság téren vagy végigsétált a Dózsa György úton. Művelt volt, szellemes és kilencvenévesen is nyitott, érdeklődő. Minden korú és rendű emberrel megtalálta a hangot, legyen az értelmiségi vagy szántóvető, egyként figyelmével tüntette ki. 1977-ben díszpolgári címmel ismerte el sokoldalú munkásságát Gödöllő, ahol 24 éves korától egészen haláláig élt. Élete, művészete összefonódott a várossal, amelynek az ő hírneve rangot adott. 
Akseli Gallen-Kallela finn festő figyelt föl művészetére, és ő intézte el, hogy ösztöndíjat kapjon a gödöllői művésztelepre. „Mikor én 1909 őszén első ízben Körösfői Aladár Erdő utcai portájának kapuján beléptem, olyan szellemi atmoszféra fogadott, amelynek hatását még ebben a pillanatban is, lelkemnek minden ízében érzem – emlékezett évtizedekkel később. – Itt a Körösfői műterem falain fölfeszített mozaik és freskó kartonok láttán azt kellett éreznem, hogy a Gulácsy, Nagy Balogh lelkében fogant, fénylően emberi álmok Gödöllő e városszéli utcájában szélesednek a nemzet óriás perspektívájú, valóságos álmaivá.” Ezeknek az álmoknak az igézetét – minden nehézség ellenére, a művésztársak eltávozása után is – egészen haláláig meg tudta őrizni.
Rendkívül gazdag és termékeny művészi pályát hagyott maga után, képzőművészként festett portrét, freskót, történelmi képet, készített rézkarcot, még szoborpályázatot is nyert, iparművészként tervezett szőnyeget, gobelint, színes üvegablakot. Írói munkássága is jelentős (íróként a György nevet használta): írt verset, drámát, színdarabot. Martinuzzi Fráter Györgyről írott György barát című darabját a Kolozsvári Nemzeti Színház mutatta be 1942-ben. Gondolatainak, morális nézeteinek leghatásosabb összefoglalása A boldogok szigete című álomkölteménye (1933). 1924-ben öccsével, az ugyancsak festőművész Remsey Zoltánnal (1893-1925) együtt megalapította a Spirituális Művészek Szövetségét, s hogy orgánumot teremtsen a szövetség tagjainak, létrehozta a Fáklya című irodalmi és világnézeti folyóiratot 1932-ben. A lap munkatársai között szerepelt többek között Berda József, Sárközy György, Sinka István, Zelk Zoltán. Részt vett a Gödöllői Művészegyesület munkájában is, amely az első világháború után felbomló gödöllői művésztelep hagyományait szerette volna folytatni. A két világháború között megváltozott Remsey Jenő festői stílusa, a fény festői és szimbolikus jelentését kutató művei számos kiállításon szerepeltek, 1958-ban Párizsban is.
Ars poeticának is tekinthetjük A boldogok szigetének - a mottóban idézett - két sorát. Ő élni is tanított művészetével, élete példájával. Lángoló, szenvedélyesen lelkesedni tudó és másokat is tűzbe hozó, sugárzó egyéniségének hatását mutatja, hogy családjában több nemzedéken át folytatódik a művészi tevékenység: lánya, Ágnes és fiai, Iván, Gábor, András a festészetben, grafikában, az iparművészeti tevékenységben folytatták az ő példáját, de a zeneművészet területére is kirándultak. Az összművészet jegyében családi összefogással bábszínházat hoztak létre a maguk és mások szórakoztatására. Unokája, Flóra a gödöllői gobelinművészet megújítására vállalkozott, dédunokája, Dávid mint frissen végzett grafikusművész ugyancsak a dédnagypapa nyomdokaiba lép. Remsey Jenő a családtagjain kívül is fölkarolt minden tehetséget, tanítványának mondhatja magát például Szekeres Erzsébet textilművész és Bada Márta festőművész. Remsey Jenőnek köszönhetően a Remseyek kifinomult ízlése és művészi tevékenysége ma is mérce, etalon Gödöllő kulturális életében.