Beszélgetés Benedek Krisztinával
Vannak emberek, akik az élet bármely területén kezdenek el foglalkozni valamivel, abban a maximumot nyújtják. Ilyen ember Benedek Krisztina. A sportban, a táncban, az éneklésben egyaránt a dobogó felső fokára állhatott. Ma már nem saját sikeréért dolgozik, hanem azért, hogy továbbadja mindazt a tudást, amelyre az elmúlt évtizedek alatt szert tett. A városi kulturális rendezvényeken rendszeresen találkozunk vele, előadóként és műsorvezetőként egyaránt.

- Ma, amikor a legkisebbeket, az óvodásokat tanítom a Zenevárban – sokszor azokat a dolgokat tanítom, használom, amelyeket a legelső énektanáromtól, Újvári Gézánétól tanultam. Nagy szerencsém volt, mert minden olyan területen, amellyel foglalkoztam, csodálatos pedagógusokkal hozott össze a sors, úgy az éneklés mint a tánc, vagy a sport területén.
- Melyik volt előbb?
- Lényegében egyszerre zajlott a sport és az ének pályafutásom, mindkettő az általános iskolában kezdődött. Anyukám a zenélésre, az éneklésre, édesapám, aki ifjúsági válogatott ökölvívó volt a sportolásra ösztönzött. Nálam a kettő jól kiegészítette egymást, igaz az első sikeremet egy népdaléneklési versenyen értem el, még az Erkel Ferenc Általános Iskolában, ahol Márton Danku István énektanárom bíztatott a versenyen való elindulásra.
- Sportolni mikor kezdett?
- Nyolcadikos voltam, amikor atletizálni kezdtem. Kirchhofer Józsi bácsi, Csosza, elhívott edzésre. Akkor új sportág volt a gyaloglás, s ő, aki mindig nyitott volt az új dolgok iránt, látott benne fantáziát. A közös munka eredményeként öt évig válogatott voltam, s többször is állhattam a dobogó felső fokán.
- S mindezzel párhuzamosan táncolt is?
- Nem, a táncot csak később kezdtem el, talán nevezhetjük ezt egyfajta váltásnak is. Lényegében ez a három dolog egymásra épült, hiszen a zenélést, a sportolást követte a tánc, amelyet felfoghatunk úgy is, hogy az előző kettőnek egyfajta ötvözete.
- A dobogó pedig itt sem maradt el...
- Kétszeres Aranygyöngyös táncos címet, és több egyéb elismerést mondhatok magaménak, de a legnagyobb eredmény mégis az volt, amikor megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. A táncot végül is harmadik gyermekem születése után hagytam abba, de a tanítását tovább folytatom, s adom tovább a tanítványaimnak és a saját gyermekeimnek, valamint azoknak, akik eljönnek táncházakba.
- Szerencsés helyzetben van, mert a népzene,a néptánc ismét divatba jött...
- Nem gondolom, hogy divatba jött volna, csak talán egy kicsit jobban a reflektorfénybe került. Kodály Zoltán és Bartók Béla még azért dolgozott, hogy a népzenét az elit zenék közé emeljék. Ezt a munkát siker koronázta. A hetvenes években pedig egy olyan „mozgalom” indult el – amelynek talán Sebestyén Márta és a Sebő Együttes a két leginkább ismert képviselője – amely a fiatalok körében tette mindinkább népszerűvé ezt a műfajt. Akik ezen nevelkedtek, megismerték és szerették, ma a gyermekeiknek adják ezt tovább. A gyermekek pedig nagyon fogékonyak mindenre ami eredeti. A népzenében ösztönösen megérzik a belőle áradó ősi erőt, az ősi ritmust. Gondolja csak el, milyen mélyen gyökerező dolgok ezek! Az ember, ősemberként, lényegében előbb használta a ritmust, a táncot kifejezési módnak, mint, hogy beszélni tudott volna.
-Ön a Damjanich János Általános Iskolában és Frederich Chopin Zeneiskolában egyaránt tanít. Hogy látja, mennyire ragadja meg a gyermekeket a népzene, néptánc?
- Nagyon jónak tartom, hogy a nemzeti alaptanterv része, hogy a gyermekek iskolai keretek között is megismerkedhetnek a népzenével, a néptánccal. Ők ösztönösen megérzik, hogy mi az ami értékes ami – ahogyan az előbb fogalmaztam – őserőt hordoz magában, s rendkívül nyitottak rá. Azonkívül ez nem „csak tánc”. Hiszen a táncon keresztül egyfajta kapcsolatteremtés zajlik, egyfajta párkapcsolati viszony alakul ki, és segít megtanulni ennek a kultúráját is. E mellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a tánc, ugyanúgy mint a sport, megtanít koncentrálni, összeszedettséget ad.
- Ez minden korosztálynál igaz?
- Már a legkisebbeknél is. A zeneiskolában tartott Zenevár foglalkozásokon, vagy a Gödöllő Táncegyüttes legkisebb csoportjaiban óvodásokkal dolgozom együtt. Elhiszi, hogy nincsenek fegyelmezési gondjaim!? Pedig egy-egy alkalommal több mint húsz gyermek vesz részt a munkában.
- Mi a helyzet itt Gödöllőn?
- Azt hiszem, Gödöllő egyfajta szerencsés föld. Itt az ember bármerre néz tehetséges embereket lát maga körül. A sport terén is számtalan sikeres eredménnyel büszkélkedhetünk, a Gödöllő Táncegyüttes, valamint a Fréderich Chopin Zeneiskola pedig egyfajta gyűjtője a tehetséges fiataloknak, akikből szép számmal akad, szerencsére meg van hozzá a megfelelő háttér. Ez ugyanis elengedhetetlen. Ehhez megfelelő pedagógusokra, hiteles emberekre van szükség.