Mint arról már beszámoltam a kedves olvasóknak, május 9- én a tapolcai Városi Könyvtár és Múzeum adott otthont a Batsányi Emlékülésnek, ahol kiselőadások hangoztak el a forradalmár költő életéről, munkásságáról ás műveiről egyaránt.

Az alábbiakban Németh István költőnk eszmefuttatásának egy rövidke, ám érdekes részletét adom közre Önöknek, ily' módon tisztelegve városunk híres születtének emléke előtt.

Batsányi levele a Himfy szerelmei-ben

  Imhol a’ Regék utánn a’ Dalok is. vedd jó névenn és ollyan szívességgel fáradságomat, a’ milyennel én tettem!
   A’ sok repetitiót látván, meg ne ütközzél rajta. Beteges állapotban, fogságomban, és külömbféle időkben írogatván jegyzéseimet, nem figyelmezhettem arra, mit jegyzettem meg már másutt, mit nem. –
Isten velünk! Én, egynéhány nap múlva, feleségemmel egygyütt, Lintz városába megyek viszsza. Ott vagyon lakóhelyem, maradásom. Beteg vagyok; és Isten tudgya meddig élek. [Ugyanezért nem is várhatom-meg a’ kivántt tudósittást, ha kezedhez jutottak-e már a’ Regék, vagy sem. Hihető, hogy azon egygy alkalmatossággal fogják hozzád küldeni mind a’ három kis kötetet. Óhajtom egyszersmind, hogy munkáid’ új kiadását megelőzhessem.] Alig reméllhetem, hogy ezenn a’ Világon láthassalak többé; de a’ míg élek, tisztelni betsülni, ’s szeretni foglak, mint Hazámnak igaz jó fiját, s Nemzetemnek egygyik fő díszét, halhatatlan Poétáját. Hidgyük, édes jó földim, kedves jó barátom ’s hidgyük erős hittel, reménységgel, hogy majd ama’ jobb Világban megláttyuk egymást, ’s kitűrtt földi bajainkról bőven, szabadon beszéllgethetünk! Vígasztald ezzel magadat, ha majd halálomnak hírét hallod, és az idegen meszsze földön bújdosó Magyar Költőnek ezelőtt [bár több esztendővel] szerzett kilentzedik (utólsó) Énekét, mellyben bútsút vészen tőled, olvasni fogod! Isten hozzád, lelkem jó Barátom! Isten hozzád, talán már örökre! Hidd-el, hogy nem szeretett és tisztelt Tégedet tisztább és igazabb lélekkel senki, mint B. [atsányi]

Postcriptum. Hunyadi Jánosodnak szép hírét hallottam; de még mind eddig nem tehettem szert reá. Most hozattya-meg számomra egy Bétsi könyvtáros Pestről. Igen örülök már előre, hogy ismét olvashatok valamit tőled, tudván, hogy feltalálom elmédnek ezen új alkotmányában mind lelkedet, mint szívedet. Vajha láthatnám már egyszer legalább rajzolt vagy rézbe metszett képedet-is!

Az, aki ezeket a sorokat írta, jelentős költő volt, mintegy mellékesen ez is kiderül a fenti magánlevélből. Elemzett episztolájának utóéletéről a következőket lehet még elmondani: Batsányi János verseinek bővített, 1835-ben megjelent kiadásában történelmi ciklusának élére helyezi a levél-költeményt, immár Kisfaludi-Himfihez címmel. A könyv – amely tulajdonképpen felöleli Batsányi teljes lírai életművét - harmadik része tehát Kisfaludy-omázzsal kezdődik, s Kisfaludy Sándortól való búcsúvételével köszön el minden olvasójától!

Régi nagy magyarok jeles unokája,
Igaz jó polgárok tündöklő példája,
Árpád fiainak tüzes Petrarkája,
Néped hív bárdusa, dicső poétája!

Kit, mint rég Orfeust Rhodope vidéki,
(Hol fák, folyók, kövek hódoltanak néki),
Bámulva hallgatnak Balaton mellyéki,
S büszkélkedve néznek Sümeg szép tájéki…

Üdvöz légy, bajnokok igaz nemes vére!---

Ez az idegen meszsze földön bújdosó Magyar Költőnek kilentzedik Éneke, hiszen az első résznek öt éneke van, s az idézet a második rész negyedik énekéből való.] A 12., vagyis a végleges ciklusba rendezés során az utolsónak nevezett ének szintúgy Batsányi Kisfaludy előtti tisztelgésével zárul:

Nem múlandók a te kezed alkotmányi,
Koszorúra méltók elméd találmányi:
Melyekért míg téged Helikon leányi
Szebbel tisztelnének, - ezt küldi Batsányi;

Ama külföldeken bujdosó barátod,
Kinek szíve régen s örökre sajátod,
S kiért most – jól tudván, hogy többé nem látod,
Néha sohajtásod az égre bocsátod!

 
Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, Faludi Ferenc, Ányos Pál, Orczy és Teleki sorába helyezi, emeli az általa is megkoszorúzott Himfy jelentőségét a linzi száműzött. Önmagát nem teheti e sor végére. Pedig készült erre a több mint  szerepre. „Bárdusa kívántam lenni magyar nemzetemnek…” A bárdus szerepre Kisfaludyt jelölte ki maga helyett. S hogy ezt mennyire komolyan is gondolta, sőt érezte Batsányi, arra abból következtetek, hogy magyarul írott verses életművének utolsó harmadában, az emigrációban Kisfaludy nevét többet emlegetik a költemények, mint a hitvesét. Baumberg Gabriella az életet és a szerelmet jelentette költőnknek, ám Kisfaludy-Himfy a férfi- és költő-barátságot, ami már a hazával és a gyerekkorral lett egyenlő. S Kisfaludy Sándor honnan is gondolhatta volna a maga frusztráltságában Sümegen, hogy valaki számára egyszerre ennyi mindent jelenthet. Hogy még Batsányi azt a költőfejedelmi státuszt, amit magának remélt, ám sohsem kapott meg, azt is rátestálná Kisfaludyra, a legméltóbb utódra. Úgy járhatott volna Batsányi Kisfaludyval, mint pár esztendő múlva már valóban Vörösmarty Petőfivel. Az addigi poéta-fejedelem zokszó nélkül átadja a költői trónt a fiatalabbnak. S ezt a több mint gesztust Batsányi először 1808-ban írott verses levelében már megtette, s a rákövetkező évtizedekben pedig szinte a teljes hátralévő lírai oeuvre-ével érvényben tartotta. Az már más kérdés, hogy a Batsányi által szent mozzanatként kezelt nemzedékváltásukon, mint nem releváns eseményen, még csak nem is mosolygott az irodalmi élet, mert már átlépett rajta a történelem,  tovább fordult a Föld is.

*

Batsányi az első magyar emigráns költők között érezhette át lelkében, tapasztalhatta meg saját bőrén Márai Sándor verssorának a fájdalmát: „Posta nincs. Nem mernek írni már.” Érthetetlen, ám Kisfaludy Sándor sem mert írni a földijének. ( Kisfaludyt mindezért Praznovszky Mihály óvatos jó barát-nak is nevezte.) Erre a Batsányi-episztolára majd csak egy évtized múlva válaszol szintén versben. Himfy késedelmes, ám kétségtelenül szépséges, írásbeli közlése, mely végre nem kattogó strófákban, hanem időmértékes szakaszokban született, vajon helyettesíthette-e a személyes beszélgetést? A misszilis levél, szomorú, így fog a fiktívhez közelíteni, holott Batsányi még él, várja a választ, a versest vagy a prózait. Kufsteini börtöncellájából egy leveleitől megfosztott fára látott… Linzben kitől várjon, és várhat-e vajon Kisfaludytól levelet? Utóbbitól aligha. Nem mer írni már.

A XX. században éppen abban a vármegyében, ahol a Magyar Museum született, Serfőző Simon is papírra vet egy költeményt, a magányos feladóét, aki nem kap már senkitől falevélnyi üzenetet sem, még attól a Batsányi-kortárstól sem, aki aztán tényleg nagy levelező hírében állott. Ím a levél-homonima (Brief – Blatt, Lettre - Feuille) mindkét magyar jelentésére komponált vers:

Levélszéjjelhordó szél
Kézbesít. Nyárfától
Várok levelet,
Lám, nem jött
Ma sem.
Mi lehet a vackorfával is?
Nem ír.

Kazinczy sem.