Hír a www.origo.hu internetes portálról.

2007. január 12., péntek, 13:38.

"Harmadik osztályos, kilenc és tizenegy éves gyerekek támadtak pedagógusukra egy Miskolchoz közeli település általános iskolájában - közölte a Miskolci Rendőrkapitányság. A közlemény megfogalmazása szerint "fiatal, törékeny termetű" tanárnő lábát egyikük megrúgta, míg a másik egy fadarabbal püfölte, majd egy iskolatáskát is hozzávágtak.

A rendőrség szerint az egyik fiú renitens viselkedésével próbált kitűnni társai közül, közbeszólásaival, hangoskodással zavarta az oktatást. A pedagógus kézen fogta a fiút, a katedrához próbálta vezetni, hátha a tanár közelében nem fog így viselkedni. Ezt azonban a diák egyik barátja sérelmezte, kipattant a padból és belerúgott a tanítónőbe. Az eseményből nem akart kimaradni egy harmadik (11 éves) társuk sem, aki egy fából készült szemléltető eszközzel támadt a fiatal nőre, aztán egyik osztálytársának táskáját vágta hozzá."

A hír így folytatódik:

A tanítónő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A közfeladatot ellátó személy elleni erőszakot elkövető gyerekek  - koruknál fogva - nem büntethetőek, így eljárás sem indulhat ellenük. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóügyeletese az [origo] érdeklődésére azt mondta, a tanítónő személyiségi jogainak védelme érdekében nem közlik a település nevét. A rendőrségi szóvivő szerint évek óta nem találkoztak hasonló esettel.

A naponta látható, hallható,olvasható lehangoló és megdöbbentő hírek között talán elenyésző a fenti idézet, mégis néhány keresetlen szavam lenne hozzá.

Nem tartozom a "bezzeg a mi időnkben"- szindrómában szenvedő szülők közé, azonban e hír megdöbbentett és elgondolkodtatott- több okból is.

A naponta látható, hallható, olvasható lehangoló és megdöbbentő hírek között talán elenyésző a fenti idézet, mégis néhány keresetlen szavam lenne hozzá.
30-35 évvel ezelőtt- megboldogult gyerekkoromban- bármilyen hihetetlen- én is jártam iskolába. Nem soroltak a „vegyél róla példát” szintű diákok közé. Ezért aztán nem is csodálkoztam, amikor a tanító és tanár nénik és bácsik előszeretettel elővették a fegyelmező kelléktáruk egy- egy hathatós elemét.

Úgy mint a „barackolást”, pajeszhúzást vagy körmöst. Mivel tudtam, hogy bűnös voltam, nem is mertem otthon elmesélni, hogy az iskolában a pedagógus tettleg bántalmazott.
Legközelebb már meggondoltam, miképpen viselkedjem óra alatt.
Csak azóta óriásit változott a világ! A tanároktól még azt a kevés intézkedési jogkörüket is megvonták, amivel ez idáig valamilyen szinten fegyelmezni tudtak.
Szülők és már a gyerekek is a legkülönbözőbb jogaikra hivatkozva figyelmeztetik az oktatókat, hogy mi lesz, ha…
Gyakorló apaként (20, 17 és 14 éves lányaim vannak) én is átéltem saját gyermekeimmel történt hasonló eseteket, de a történetek elmondása után jogosnak és határokon belülinek éreztem a tanár intézkedését. Gondoljunk csak bele szülőként, olykor otthonunkban a saját gyerekünkkel vagy gyerekeinkkel nem bírunk, néha durvább eszközökhöz kell folyamodnunk a „siker” érdekében.
Az iskolákban a pedagógusoknak 25- 30 tanulót kell(ene) fegyelmezni, miközben a tananyag leadásával is meg kell birkózniuk.
Másrészről azt sem szabad elfelednünk, hogy mi mégis mások voltunk... és a mai fiatalok már szöges ellentéteink.
Édesapám, amikor rosszat tettem, leakasztotta a katonai derékszíjat a szögről- ekkor agyközpontom azonnal jelzett- baj van!- s, én eszerint viselkedtem a továbbiakban.
A XXI. század gyermekeit- tisztelet a kivételeknek- én már csak „robotnemzedéknek” definiálom. Legtöbbjükre képtelenség hatni, akár fizikális, akár pszichopedagógiai eszközökkel. Kezelhetetlenek, antiszociálisak és lélektetelenek.
Nem mellékes persze a tanuló társadalmi hovatartozása sem, hiszen egy prominens szülő gyermeke megfenyegeti a pedagógust- ha nem így meg úgy, akkor apukám intézkedik, stb…

Ezért aztán mélyen el kellene gondolkodnunk az egyén- szülő, egyébb felnőtt hozzátartozó, pedagógus és a közösség- oktatási intézmények és a társadalom- mint a Nagy Testvér- felelősségén. Bizonyos meg- vagy átreformált oktatási jogszabályrendszerrel mindkét félre kedvezően ható kompromisszumos lépéseket lehetne tenni.
A pro mellett a kontra, a másik verzió sem mellékes, ugyanis olvashattunk már arról is, hogy a nevelő használt drasztikus, meg nem engedett eszközöket. Ez a változat a ritkább.
Egy konkrét, ám anonim szereplős példa a közelmúltból. Alapfokú oktatási intézmény folyosója az egyik tízperces szünetben. Dekoratív negyvenes biológia tanárnő, valóban klasszikus vizuális élmény a szemnek. Két felsős fiú mellett megy el, mire egy- két méter megtétele után megszólal az egyik:
- Húúú… de megb..nám, kib…ott jó p..a!
- Én is, a k… anyját!- így a másik.
A vulgaritáson kívül, tegyék a szívükre a kezüket, legtöbben pofonnal „jutalmaztuk” volna a trágár megjegyzést tevő nebulókat, akik a verbális szexhez már felnőttek.
E helyett, ahogy az eredeti cikkben is olvasható, a közfeladatot ellátó személy nem kérhet elégtételt az elkövető kora miatt.
Végezetül Müller Péter író bölcs gondolataival búcsúzom, talán egyfajta magyarázatul szolgál- miért is süllyedtünk idáig?
„A mai ember meglehetősen elveszett állapotban van. Elveszett azért, mert mérhetetlenül kemény az egója. Nagyon magányos, csonthéjban él. Mérhetetlenül önző, az őrületig túl okos. Annyira okos, hogy az már elmebaj. Egy zárt rendszerben tekereg, és nem lát ki belőle. Nehéz ma embernek lenni, és nehéz ezzel a mai emberi mentalitással élni. Az archaikus emberhez képest mi valóban őrült majmok vagyunk. Azért mondom, hogy mi, mert magam is az vagyok.”