2010. október 4- ike- ökológiai szempontból- a legtragikusabb, fekete… helyesebben vörös napja volt kis hazánknak. Az ipari katasztrófa következményeként- szakértők szerint- mintegy 700 ezer m3 vörösiszap öntötte el Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő utcáit, és több mint 800 hektár termőföldet is rövid idő alatt vörösre festett a Természet, amikor délután fél egy körül a MAL. ZRt. iszaptárolójának X. számú kazettájánál átszakadt a nyugati gát. Az ország egy emberként fogott össze ismét, azóta is folynak a munkálatok, az anyagi és erkölcsi segítség is folyamatos… de…

A „vörös halál” emberáldozatokat is követelt. Védtelenül adták meg magukat a hömpölygő, olykor közel 3 méter magasra is felcsapó iszapáradtnak. Számukra nem adatott meg a kegyes, klasszikus halál, a Petőfi által írott- „ágyban, párnák közt…”. Sérültek százai viselik magukon a lúgos elegy nyomait. Emberi elmék őrzik majd a félelmetes látvány virtuális fotóit, lelkük ki tudja hány hónap, vagy év múlva talál megnyugvást.

Lakóházak váltak a katasztrofális pusztítás martalékává, egy élet munkáját, gyűjtögetésének, lemondásának a végtermékét néhány másodperc alatt tette semmissé a vörösiszap-áradat.

A híradásokból jómagam is nyomon kísértem az eseményeket, de nem gondoltam, hogy az újságíró kollégák fotói, a vizuális médiában látott anyagok 40 nappal a tragédia után is felül tudja majd múlni az élőkép, a helyszín „halálszagú” valósága.

Azért is választottam írásom napjául a negyven napot, mert biblikus szám, ahogy azt a hívő olvasók bizonyára tudják /vízözön is 40 nap és 40 éjen át tartott, Mózes is 40 napig tartózkodott a Sínai-hegyen, Jézus 40 napos böjtje, stb./.

Igen… ezt a valóságot tapasztaltam, mikor végigpásztáztam Devecser azon utcáját, ahol talán leginkább kiadta dühét az iszapfolyam.

Szó szerint halálos csönd honolt a tájon, élet nyomai- ameddig a szem ellát- nem tapasztalhatóak. Kidőlt kerítések, iszappal átitatott, földön heverő, falnak csapódott fa- és vaskapuk. Odébb a ház előtti „közös” csap sem bírta, félig kidőlve tanúsítja az arra járónak- itt járt a pusztító ár.

Tovább ballagva két mécses az vöröslő ablakban, mementóként, a másik háznál is ugyanez a látvány fogad.

Ballagok tovább, horrorisztikus, ahogy a novemberi szél játszik az egyik kitört üvegű, nyitott ablakkal- nyikorogva csapja a kerethez, majd ismét kitárulkozik… csalogatva, menjek és nézzem meg a szörnyű tragédia nyomait, amit még 40 nap után is borzongva, elszorult szívvel, könnyekkel küszködve szemlélek… közben bevillannak az október 4- iki képek… és csak nézek körbe lemeredve… a látvány sokkoló.

Eszembe jut, hogy abban a kádban másfél hónapja még önfeledten fürödtek, a nap fáradalmait kipihenve nyújtózott talán el a házigazda… a kád szélén mécsest gyújtva, ellazulva pihent… de az a mécses ma már csak emlékeztet egy szörnyűségre, amely percek alatt emberek, családok életnyi munkáját, kedves emlékeit, sárguló, féltve őrzött ereklyéit, fotóit vitte a Semmibe.

Egy másik ház falán felirat: KÖSZ MAL! Alatta a tragédia utáni irónia terméke: Tiszta udvar, rendes ház! Az ablakban egy beöltöztetett létra- vörösiszappal átitatott sapka és póló, amin ismét egy felirat: SZEBB JÖVŐT!

Pár halott házzal odébb két méternél is magasabban az iszapfolyam nyomai, fölötte pár centivel segítségért kiáltó bauxitvörös tenyérnyomok… az utca sarában Mikszáth Kálmán kötetek egy zsáktáskában… az iszapszínű ablakban szájmaszk, kávé és üdítőmaradék.

Hosszasan lehetne taglalni a „vörös halál” pusztításának nyomait, a vizes-iszapos levelet lafatyoló, „vörös zoknit” viselő kóbor kutyától a másfél méter magasan vörösre festett szőlőtőkéken át a kontrasztos, siralmas látványt nyújtó égig érő fákig a Kastélyparkban, ők is szenvedő alanyai voltak a negyven nappal ezelőtti szörnyűséges ökológiai katasztrófának, ahogy az a ház előtti vashinta is, ahol negyven napja még vidám aprónép zsivaja, önfeledt mosolya töltötte be a teret… ma halott utcák, üres házai falára vörössel felírt mobilszámok üzennek: ez itt az én hazám, de lásd, ez volt a házam…

40 nap telt el azóta… megfeszített, emberfeletti munkálatok árán kezd helyre állni a rend, de még mindig rengeteg munka van hátra… főleg a lelkekben, akik szenvedő alanyai voltak a katasztrófának.

Zárásként itt az Összefogás dala, aminek üzenetértéke van- történjen bármi, a magyar összetartó nép, ebben van a MI igazi erőnk!

„Hol volt, hol nem volt, hol több, hol kevés.

Nagy Tengerország ,vihar mezők,

de éled a föld, ad kenyeret még.

Az arc, amit látsz egy múlt gyűrte kép,

bőrünkbe rajzolt, vad zord vidék,

az idő karcol, de az arc a miénk.

Nem vagy egyedül a sorsod szigetén, hisz összeköt a végzet,

összeér a lánc.

Nézz csak szét és meglátsz!

Bár mindent elsodort az ár, de itt vagy,

mint holt mezőn a büszke fák,

az égre új kémény füstje száll holnap.

Van még erőd, hisz van hazád.

Tenger lett a föld, s az ég, vad folyó

álmokba rejtett vágyad, ha hív

fáj, de mozdulsz, míg dobog a szív.

Nem vagy egyedül a sorsod szigetén,

hisz összeköt a végzet,

összeér a lánc.

Új nap ébred holnap, vad tengert zúdít ránk az ég,

de itt vagy.

Nincs másik föld, nincs másik lét, egy vén tölgy, mit megtépett a szél.

De még vagy, sorsot és lelket nem cserélsz.”