Újév napja nem kifejezetten a tévénézés alkalma. Az ember a szokásosnál tovább alszik, feltűnően sokat telefonál, az átlagosnál lényegesen  több hívást fogad.  Nálunk egy műsor  megtekintése mégis szent hagyomány. Megkerülhetetlen.
     1959 óta minden alkalommal odaszegeződik tekintetünk a képernyőre. Ilyenkor közvetítik ugyanis a Bécsi Filharmónikusok Újévi koncertjét az osztrák fővárosból. Műsoron immár évtizedek óta Strauss. Ki lehetne más, ha nem a dallamkirály, aki polkáival ugyanúgy megmozgatta a lábakat annak idején, mint világhíres keringőivel? Bécsi vér, Éva, Kék Duna és  mind a feledhetetlenek... A zenekar kitűnő, az élő virágokat egyenesen San Remoból hozatták erre a napra, a közönség elegáns, messziről érkezett hírességek is felismerhetők a széksorokban. Hallgatom a muzsikát, a most debütáló karnagyot, Mariss Jansonst,  közben megelevenednek az emlékeim...
      Világító kék szemű édesanyámat látom, átszellemült arcát, ritmusra lüktető ujjait, amint átéli és átérzi az előadás kivételes szépségét és azt az örömöt, hogy a technikának köszönhetően ő is részese lehet az élménynek. Hallgatja, élvezi, őszintén dicséri az akkori dirigenst, Bosskowskit. Én pedig részese lehetek annyi éven át csaknem gyermeki örömének.... Mindez ma újra elvonult előttem. Pedig már húsz éve üres a helye a készülék előtt! Az ő tiszteletére nézem-hallgatom ma is a hangversenyt. Tudom, hogy valahonnan megérzi, hogy mindez neki és érte is szól.... Anyukám, hiszen mindig  velünk vagy! Neked is üzeni hát Jansons úr  ünnepi köszöntőjét: A zene, melyet több mint hatvan országba közvetítenek, kedves a lelkünknek és a szívünknek. Ez a kultúra egyik legnagyobb értéke. Lehet nélküle élni, de nem érdemes 2006-ban sem, amelyre minden szépet és jót kívánok...
     Miközben harmadik ráadásként a Radetzky induló pattogó ütemeire tapsolnak a vendégek, én valahová a  távolba nézek, amikor még ...  Aztán magamban megköszönöm a sors ajándékát, amikor még...