Szegény embert még az ág is húzza. Ha beteg, akkor nagyon beteg. Ilyenkor elvonszolja magát az orvoshoz. Ott vagy örülnek neki, mert legalább van munkájuk, vagy nem. Ezúttal a  nemekből sorolok föl néhányat, közben kettesével kapkodom be a vény nélkül nem kapható nyugtatókat.

A szakrendelés az ajtóra kifüggesztett nem túlságosan esztétikus papír szerint 8 órakor kezdődik. A betegnek sorszámot kell húznia, de a behívás nem ebben a sorrendben történik. Ezen a napon viszont csak a nap kelt föl időben, no meg a betegek igyekeztek. Fél kilenckor feltűnik az orvos fitten,  friss frizurával. S mikor egy kísérőként megjelent nagypapa  fájó fülű (fogú stb.) unokája miatt kifakad, kilátásba téve, hogy panaszával az igazgatóhoz fordul, a hajlakktól távol-közel illatozó doktornő tündéri mosolyával közli: Tegye azt! És még mindig mosolyogva belibben az ajtón. Mint egy tünemény. Tudniillik újabb hosszú percekre eltűnik a rá várakozók szeme elől...

Beteg be, köszön. Senki nem reagál rá. Kisvártatva az asszisztensnőnek eszébe jut, mit tanított neki az anyukája, és kienged cseresznyepiros ajkai közül egy ...reggel!-t. Doktornő mindvégig  háttal a belépőnek, mellesleg megkérdezi, miért jött. - Hát nem azért, hogy a doktornő hátulját nézzem! Az említett diplomás eü. dolgozó méltatlankodva közli, hogy most tanulmányozza a számítógép kezelésének fortélyait. - Az jó dolog, de miért rendelési idő alatt?- veszi át a kérdező szerepét a beteg. - A reakció meglepő: - Ki maga, hogy így mer beszélni?... A folytatás roppant egyszerű. A beteg dolgavégezetlen hagyta el a rendelőt. Ehelyett a patikában kérdezte meg gyógyszerészét, mit ajánl különböző nyavalyáira...

A kórházban kifogyott,  nem telik rá stb. ok miatt gyógyszerhiány van. Nincs fájadalomcsillapító, nincs antibiotikum, altató, de sebbenzin és kötszer se elég. Megoldás: az orvos felírja, a hozzátartozó kiváltja és beviszi. Várom, hogy a hiánylista mikor terjed ki a szikére, a beöntőkannára, esetleg a hordágyra is. Nem jósolok túl sok időt!

A kómában fekvő betegnek be kellene kötni az infúziót. Legyen még egy esélye! A főorvosnak viszont lejárt a munkaideje (erre nagyon kényes), de felelősségének és hivatástudatának magaslatán, két ápolót is felszólít erre. A beteg fia viszont már nem engedi. De mindvégig meleg szeretettel simogatja távozó édesanyja csontsovány  karját. A kart, amely valamikor őt  ringatta...

A megyeszékhelyen lévő mammográfiai szűrésre hetekkel előbb kell időpontot kérni. Meg is teszik ezt saját érdekükben sokan. Beutaznak szabadságot, csúsztatást, gyermekfelügyeletet stb. elintézve. Ott pedig közlik: a berendezés nem működik. Új időpontot kell kérni - telefonon.

Főorvos élet-halál urának képzeli magát. Különszobájába minden lényeges döntés, beavatkozás, tartós intézeti elhelyezés stb. előtt behívja a beteg hozzátartozóját tesztelendő, vajon milyen áldozatra kész családtagja érdekében. A zárt ajtó mögött kényszerűen megnyílnak a... Történt, hogy egyik alkalommal ismét bekéretett valakit... - De főorvos úr, kérem, én tegnap már voltam benn! Nem tetszik emlékezni?.. - próbálta a megszólított az immár okafogyott  invitálást elhárítani...

Vannak az orvosok között tiszteletre méltó, a betegért mindent megtévő, kitűnő orvosok. Ők alkotják a jelentős többséget.  Sajnos azoban  akadnak másfélék is. Őket (l. a fenti példákat) a kollégáiknak kellene maguk közül kiközösíteniük  - a betegek és a saját érdekükben!