A kézfogás ősi gesztus, a barátság jele, de annyit mindenképpen üzen, hogy "nem haragszom rád, nem vagyok az ellenséged". Kezet rázunk azzal, akivel szívesen találkozunk, akivel beszéd nélkül is egy nevezőn vagyunk. Vígan parolázunk, ha gratulálunk valakinek fia, lánya születésekor. A kezén kívül a hátát is meglapogatjuk annak, akinek a közreműködésével győzött a csapat. Melegen átöleljük és hosszan szorongatjuk a kezét annak, akivel valaha együtt koptattuk az iskolapadot, együtt katonáskodtunk, de már igen régen találkoztunk, és ugyanígy köszöntjük azt, aki tanulmányai végére tett sikeresen pontot, aki súlyos betegségből felépült, tartós külföldi munka után újra közöttünk van...

Legtöbbször az udvariasság, az illem íratlan parancsainak teszük eleget ezzel a mozdulattal. Mert közvetlen környezetünkben, mindenekelőtt a családunkban ezt láttuk, ez volt a természetes, ez lett követendő számunkra. Akkor is így jártunk el, ha valakinek bemutatkoztunk, megvárva, hogy a rangban, korban fölöttünk álló indítsa a mozdulatot, ahogy férfinek hölgy. Neveletlenség, tiszteletlenség a felénk nyújtott kezet el nem fogadni, a kézfogás elől kitérni. Protokolláris esetekben ennél is több: kifejezett sértés a parola mellőzése nemcsak azzal a személlyel szemben, akit így akarva-akaratlan megbántunk, az elutasítás, a lenézés, a megalázás annak a szervezetnek is szól, amelyet az illető megtestesít. Nem magánbunkóság tehát, hanem otromba kifejezése annak, hogy a másikat és az általa reprezentáltakat valaki semmibe merészeli venni!

Ahogy történt ez a legutóbbi állami ünnepen átadott-átvett kitüntetések hangulatát, emelkedettségét példátlanul megzavarva. Ne beszéljünk most újra azokról, akiknek a felterjesztésével a köztársasági elnök vagy mások nem értettek egyet. (Megjegyzem, nekem se tetszett mindenki. Nem tudom azt sem,  mi módon teremti újjá önmagát valaki időről időre, hogy túlságosan sokszor halljuk hasonló esetekben  a nevét. Lenne persze még egy-két ellenvetésem ezeken túl is, de a magánvélemény mellőzendő!) Ne beszéljünk arról sem, aki nem kívánta átvenni a neki odaítélt elismerést, s ezt előre jelezte. Itt van viszont dr. Szabad György úr, sok-sok címe mellett nemzedékek tanára, aki maga is végigállt, végigkezelt jó pár kitüntetési ceremóniát a T. Ház egyik korábbi elnökeként. Vajon mit szólt volna hozzá, ha valaki a feléje nyújtott keze elől feltűnően ellép? Nem diszkréten, majdnem meg nem történtté, láthatatlanná téve a hibás mozdulatot, hanem tüntetve vele. Mióta  (vélt) hősiesség a jó modor sárba tiprása? Aki ennyire unintelligens, aki ennyire tapintatlan,  annak biztos, hogy át kell adni azt, amit úgy szorongatott a kezében, mint aki maga úgy hiszi, neki ez igenis jár, megjár...? Vajon a professzor úr jól alszik azóta? Nem bántja a lelkiismeret? Nem szégyelli magát nagyon-nagyon? Nem veszi észre,  mintha kevesebben köszönnének neki? Kívánom, hogy így legyen - halvány jeleként a rosszallásnak, amelyet magatartásával, nem csak viselkedésével a jobb érzésűekből kiváltott! 

Ha azonban - amit erősen kétlek -,  azt akarta elérni Szabad György, amit Amerikában élő, extrém ügyeiről ismert színésznő honfitársunk, Gábor Zsazsa állít,  miszerint  mindegy, mit, csak beszéljenek róla - az  ezúttal sikerült!