Egyszer az eget kémlelve várjuk az áldást, mert már kókad  növény, repedezik  föld, szomjas állat, szenved ember. Máskor - mint most is  - kétségbeesve figyeljük az egyre emelkedő vízsszitet, hiszen a veszélyben természeti és épített környezetünk, veszélyben több helyen a biztonság, az élet.

Naponta sokkolnak a hírek, a képek, sokkol a valóság. Van pénz, van ember, van segítőkészség, mégis erősödik a félelem az elkövetkezendőktől. Most élesben tapasztaljuk, mit jelent szó szerint, hogy a víz az úr! Mindenekelőtt azt, hogy az országhatár ebben a tekintetben nem határ, hiszen a folyók át- meg átszelik őket. Ezért hát a védekezésnek is országhatárokon átívelve összehangoltnak, a mostaninál és a hasonlóknál egyeztetettebbnek kellene lennie. A pénz és a technika vészforgatókönyv szerinti át- csoportosítása nem elég, bár kétségtelenül nagyon fontos lépés. Módszeres és állandó tevékenységre van szükség, védművekre, szakértelemre, mert az áradás nem egyszeri, nem kivételes dolog ott, ahol a terület nagy része medencében helyezkedik el... 

Most persze nem a kritikának van  itt az ideje, hanem a tenniakarásnak, nem a tervezésnek, hanem a megvalósításnak. A zsákok tömésének, a buzgár megfékezésének, az emberek kitelepítésének, a gátak erősítésének, a szivattyúk működtetésének. Minden elismerést megérdemelnek, akik ott vannak és továbbra is ott lesznek, ahol baj van, nagy baj. Minden elismerést megérdemelnek, akik segítenek akkor is, ha nem az ő lakóhelyükről, nem csak az ő személyes sorsukról van szó. Minden elismerés azoknak, akik megpróbálják kiszorítani kis családi költségvetésükből az adományozásra fordítható forintokat, akik befogadnak fedelüket vesztett családokat, akik... Akikből sok van, egyre több Magyarországon. Ahol ilyenkor nem számít, ki melyik párt híve, hanem teszi a dolgát. Megannyi Wesselényiként!