Május kilencedikét, a második világháború befejezését a béke napjává nyilvánították. De hallgatnak-e azóta mindenütt végérvényesen a fegyverek? A válasz: nem. De törvényszerű-e, hogy így legyen, hogy ezután már mindig  így is maradjon, hogy bármikor bárhonnan látható és láthatatlan veszélyek leselkedjenek ránk? Hogy aknarepesztől, sebesüljön  csecsemő, bombától pusztuljon gonddal épített ház, porig omoljon templom, iskola, anya sirassa életre szült fiát, hogy madár se járjon ott, hol azelőtt virult a táj?

Ma már nem illik idézni Mihail Romm világhírű szovjet filmrendezőt, én mégis megteszem. Egyik alkalommal Cannesban azt nyilatkozta, hogy  sok évvel 1945 után is szükséges háborús filmeket forgatni, mert "nem engedhetjük meg a világnak, hogy elfelejtse a borzalmakat." De sajnos mégis elfelejti. Vagy letagadja. Vagy meghamisítja. Vagy azt sugallja, hogy nincs más alternatíva, hogy azóta is meg kell büntetni valakit, példát kell statuálni valakinek. Ha igen, milyen áron? Van még ember, aki nem tudja, hogy aki fegyvert fog másra, az fegyver által vész el? És azt sem tudja, hogy minden háború, a támadó és a védekező, a jogtipró és a jogvédő egyaránt a temetőben ér véget? És nem tapasztalja, hogy nincs az a szuper és még szuperebb, (hogy nem mondjam: "bombabiztos"!) technika, amely ne tévedne?
S hogy az ilyen tévedéseknek legtöbbször ártatlanok  az áldozatai? Hol van a mai Dosztojevszkij, aki még egy gyermekkönyvet (nem még gyermeket!) sem vél feláldozhatónak az agresszió - és tegyük hozzá: a terrorizmus - oltárán? Hol van a mai Babits, aki a háború ellen protestálva ki tudta mondani 1916-ban, hogy "Legyen vége már!" És hol van Móricz meg Hemingway, aki úgy tudósított a hadállásokból, hogy írásaik a béke apoteózisaivá váltak?

Mióta a világ sorozatosan megünnepli a béke napját, eljátssza (elhazudja?), hogy minden rendben van,  talán egyetlen 24 óra sem telt el háború vagy arra való készülődés nélkül. A módszeres tömeggyilkosság nagyüzemmé, a kiszolgálóipar óriási üzletté vált, az agresszív politika önigazolássá, a menekülés, a pusztítás és pusztulás, a merénylet és a tragédia szalagcímmé, a félelem megszokássá lett, a segítségadás adójóváírássá vagy szavazatmaximálássá silányult. Jaj, nekünk!

A második évezred végén a Benetton cég  fotósa, Oliviero Toscani az áldozatokkal vállalt szolidaritás jegyében így próbált hadat üzenni a mindenkori háborúk kiprovokálóinak: "Minden katonában ott van az ember is a magánéletével együtt, mindazokkal együtt, akiket szeret és az egész meg nem él(hetett) életével. Minden összetört életért felelős a világ, amely nem képes többre, mint szenvtelenül nézni katonát és áldozatot egyaránt." Pedig mindenki felelős a saját rózsájáért, ahogy a kis herceg az övéért.

Halld meg végre, világ: a gyermekek életre, egészségre, boldogságra születtek, amelyhez joguk  van! Nekünk, felnőtteknek kell hozzá biztosítani a feltételeket, melyek közül első és legfontosabb a BÉKE!

Ó, béke, béke, pilleszárnyú béke! Béke csöndje, csönd békéje! Élet, élet. De jó is lenne mindenkinek!