A hosszúra nyúlt, sokszor kíméletlen kampány után az ember nyugalomra vágyik. De ezúttal mintha nem ezt kapná. Egyik oldalról sem.

Úgy érzem, és ezzel közel sem vagyok egyedül, hogy a kormány(újra)alakító pártok túlságosan sokáig zárták magukra az ajtót. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Hetekig tárgyaltak, alkudoztak, titkolóztak, ezzel tág teret adva találgatásoknak, sehová nem vezető vélekedéseknek. Meginterjúvolt korábbi, jelenleg ügyvezető, várhatóan új vagy újra jelentős feladatot kapó politikusok  rendre általánosságot mondtak, kitértek a válasz elől, a kiszivárgott híreket vagy annak feltüntetett részinformációkat sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarták, nem tudták (nem merték?). Bizony, másképp kellett volna! Bizalmat elveszíteni könnyű, meg- vagy visszaszerezni nehéz. És ugyanez vonatkozik a választást megelőző, azt befolyásoló ígéretekre is. Tandíj, óraszám-emelés, áfakorrekció, az infláció felfelé  mozdítása, szerzett jogok átértékelése, vizitdíj, elbocsájtások meg a társai. Tudjuk, értjük. De miért most kell bevenni a keserű pirulákat? Miért kellett félretájékoztatni? És ha valaki nem érdemel további szerepet a kormányban, miért ülhet ismét magas székbe? Mire jó a szerepcsere? Fogy a bizalom, fogy.

És íme itt az újabb parlamenti (nem)ingyencirkusz. A képviselők későn kapták meg az anyagokat, amit az ellenzék jócskán ki is használ, tartalom helyett a formára koncenrálva. És minősíti ellenzék a hatalmon lévőket, elmarasztalják a hatalmat frissen megszerzők az egyáltalán nem konstruktív ellenzéket.  Kár volt a befektetett energia, az élethalálharc, a törvény által megszabott százmilliók helyett közmilliárdokba kerülő, határokon is túlérő dzsemboriért. A cirkusz egyre nagyobb, a kenyér egyre drágább. Fogy a bizalom, fogy. Csináljunk már valamit! Nyíltan, tisztességesen, a jövő mellett a jelenre is figyelve.