Napra hatvankét évvel ezelőtt különösen nagy veszteséget szenvedtek el a cigányok Auschwitz-Birkenauban, amikor immár válogatás nélkül rájuk engedték a halálos gázt. Asszonyra, férfire, alig-élt gyerekre, jobb napokat érdemlő öregre. Csak azért, mert más rasszhoz tartoztak, mint amely kívánatosnak találtatott Hitler ideológiája szerint.

Bár nem titok, hogy a zsidókkal, fogyatékosokkal, homoszexuálisokkal együtt a cigányokat sem kímélték akkor, valahogy mégis  kevesebb szó esik az ő megaláztatásaikról, veszteségeikről, az ellenük elkövetett soha jóvá nem tehető, soha meg nem bocsájtható embertelenségekről.  Mi lehet ennek az oka?
Erre a kérdésre a kislány kora óta Jeruzsálemben élő Katz Katalin élettapasztalatai és kutatásai alapján felelhetünk. (Sbiri Zsuzsa  vele készült interjúja a Múlt és Jövő c. zsidó kulturális folyóirat 2005/2. számában olvasható. A témával foglalkozó könyve, a Visszafojtott emlékezet a Pont Kiadónál jelent meg.) Katz szerint míg a zsidók grafománok, akik mindent lejegyeznek, dokumentálnak, hírül hagynak utódaiknak, addig a  cigányok csak szűkebb körben és ott is csak szóban emlékeznek. Elmesélik, kivel hol mi történt, számon tartják a közvetlenül előttük élt generáció ügyes-bajos dolgait, esetleg felemlegetik a még korábban élteket is, de mindez töredékes, nem áll össze népük történelmévé. Az se ritka, hogy indokolatlan önvád alakul ki bennük, mint Katz Katalinban, aki így vall erről: "...kisgyerekként kifejezetten bántott, hogy az egész családom keresztülment a holokauszton, csak én nem, s ezért én nem tartoztam hozzájuk, amitől úgy éreztem, hogy valamiben bűnös vagyok." (Ehhez hasonlóról Kertész Imre azzal kapcsolatban ír, hogy ő túlélte és visszajött - mások helyett!)  Ennek és sok másnak tulajdoníthatóan a  romák históriája nem épült be szervesen sem a magyar, sem más nép történelmébe, hiszen valamikori közösségeikkel együtt széthullottak, elfelejtődtek vándorlásaik, megpróbáltatásik, sokévszázados kitaszíttatásuk emlékei is. A későbbiekben az erőszakolt (vagy vágyott) asszimiláció gátolta meg őket ebben. Hazánkban ma a cigányság integrációja és felemelése a cél, miközben folyamatos feladat nyelvük, szokásaik, sokszínű és értékes folklórjuk megőrzése és gazdagítása.

Itt az utolsó pillanat az emlékezetkutatás és más módszerek segítségével összerakni a mozaikkockákat, rögzíteni, majd folytatni a róluk szóló  hiteles leírásokat, amelyekben már nem csupán a személyes események kapnak helyet, hanem nagykönyvükben megmutatkozik hiteles, kollektív történelmük folyama is. Mert az általuk megélt történelem egyszersmind a rólunk való tudást is teljesebbé teszi. Nem elég hát  könnyet ejteni az elpusztultakért. Tenni kell az élőkért, mindegyikük élhetőbb életéért!