Manapság szélsőséges jelzőkkel illetik a fiatalokat, többnyire negatívakkal. Miért éppen a pozitív minősítések hiányoznak közülük? Mert nem ismerik a komlói Kodály iskola 8/lá osztályos  tanulóját, Szileszki Angélát, aki az utóbbi minősítésekre szolgált rá.

Angéla szép arcú kislány. Szelíd tekintete, szolíd mosolya nem árulja el első pillanatra sem a szorgalmát, sem széleskörű érdeklődését, sem szellemi kvalitásait. Amikor  igazgató nénije tanácsára megkeresem, a tanteremben tízóraizik osztálytársaival együtt. Kérésemre szerény szavakkal, szűkszavúan válaszol, de mosolyogva engedi lefotózni magát a többiek nagy egyetértése közepett. Szinte csak igenekkel felel, amikor szembesítem a képzeletbeli dicsőségtáblán lévő számos eredményével:
- Igaz, hogy  minden tantárgyból kimagaslóan teljesítesz? Hogy  jó vagy matematikából és szépkiejtési versenyen is sikert arattál? Hallom, hogy első lettél a Hevesi György kémiaversenyen? És neked ítélték oda a Koltai Péter-díjat is, amelyet a tehetséges általános és középiskolai diákok közt osztanak ki? Igaz, hogy gimnáziumba mész tovább?
- Igen, igen!
- És még egy: Igen, szívből gratulálok, százszázalékos szerencsét kívánok!