"Most temettük el szegény Kosztolányit" - írta József Attila hetven évvel ezelőtt. Őt parafrazálva mondhatnám: Most temettük el szegény Lázár Ervint. S az első, aki a jók közül az idén őt követi vissza nem térvén odaátról, az Nagy Gáspár. A magán- és közéleti költő, kortársunk, lelkünk jobbik fele jóban-rosszban. Ember, akinek csak ennyi adatott abból, amit úgy hívnak: élet (Kosztolányi után szabadon).

Egy Vas megye nyugati csücskében  élő paraszti család sarja, aki '56-ban kilencéves volt, de a külföldre  menekülőktől sokat hallott a Budapesten történtekről. Később találkozott igazi forradalmárokkal. Nem véletlenül írta meg Öröknyár: elmúltam 9 éves és A fiú naplójából című verseit, melyekben a forradalom (akkor még ellenforradalom!) hőseinek rehabilitációját követelte. ("Veszett és vesztett szent ügyek"-ről, "korán lefagyott rügyek"-ről beszélt még később is.)  Lett is belőle nagy baj Nagy Imre kivégzésének harmincadik évében! Nyíltan, világosan akart beszélni az addig agyonhallgatott, "takart sebekről", mert úgy gondolta, hogy "a különös árulás, a felejtésre való hajlam" viszonylagos jólétben is "rohasztja az embert." Akkor betiltották a lapot, amely ennek helyet adott... De voltak fenntartásai, ellenérzései a rendszerváltozás mikéntjével és vitatható következményeivel is. A pártok átalakulása, a társadalmi csoportok le-fel mozgása, a szolidaritás hiánya és egyéb problémák késztették arra, hogy ún. közérzet-lírát műveljen, azaz versben reagáljon mindarra, ami körülötte, körülöttünk és velünk történik.

A zárt, vallásos közösségből a fiatal fiú Pannonhalmára került, a híres bencés gimnáziumba, ahol életre szólóan elkötelezte magát a hamisítatlan magyar történelem, a nemzeti érzés, a kimondás erkölcse és a hit értékei mellett.  Szombathelyen népművelés-könyvtár szakot végzett, a hetvenes évektől kezdve egyre jelentősebb helyet vívott ki magának az irodalomban. Mestereinek Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Jékely Zoltánt és Pilinszky Jánost mint "legbenső szárnyas-oltárának négy szentjét" tartotta. Érték támadások, kapott jelentős szerepet az Írószövetségben, aztán utolérték elismerések, még a Kossuth-díj is. De közben súlyos beteg lett, számot kellett vetnie sok mindennel a nagy út előtt.  Az Utókor című versében így szólt hozzánk: 

                A sírfeliratomat
                majd sárral írjátok,
                mert a földön
                a sárnál nincs maradandóbb."