Az idei tavaszi télben akadt néhány vizsga nélküli nap és egy-két havas hét - legalább tőlünk nyugatra. Összeszedelőzködött hát egy különbusznyi fiatal és hatalmas csomagokkal, nagy reményekkel útnak indult. Élvezni akarták kevés pénzből is a természetet, a mozgást, a jó levegőt, az együttlétet teával, vajas kenyérrel, otthoni kolbásszal, esti társasjátékkal, beszélgetésekkel.

Terveik legalább is erről szóltak. Közben azonban néhány disszonáns hang megzavarta a remélt harmóniát. Két tehetősebb egyetemista úr kocsival utazott ugyanis majdnem egészen a célig. Az utolsó szakaszra azonban igénybe vették az általuk meg nem fizetett autóbusz "kényelmetlenségét". Miután a parkolóan elhelyezték autójukat, csomagjukkal felszálltak a többiek közé, középtájon persze helyet is foglaltak. Mikor az ott ülő, az útiköltséget előzőleg leperkáló két lány "Bocs, de itt mi ültünk!" szerény jelzése elhangzott, fontos kinéznivalójuk akadt. A harmadik ismétlésre egyikük válaszra nyitotta a száját (bár ne tette volna!), imígyen: "Hát nem k...ára mindegy, ki ül itt?" És ezzel a maguk részéről befejezettnek tekintették a diskurzust. Ők ülve maradtak, a lányok a csomagok között dűlöngéltek és bosszankodtak - napokon át. Vér nem folyt, rendőri intézkedésre nem került sor.

Csakhát. A példában szereplő eset sajnos nem egyedi, bár lehet, hogy ebben a formában nem túlságosan gyakori. Ezt csak remélni lehet. Az viszont határozott aggodalommal tölt el, hogy lediplomázván egykor emberekért, a munka korrekt megszervezéséért fognak felelni. Netén családért, értelmiségiként vagy éppen ilyen-olyan szintű vezetőként közpénzért stb. Én semmilyen tekintetben nem szeretnék tőlük függni!