Őri Zsuzsát hosszú évek óta ismerem: Zsuzsa a Zsuzsát. Sokáig egy lap munkatársai voltunk.  Könyveim okán egyszer interjúra kért, mindkettőnknek kínos lett volna, elálltunk hát az ötlettől. Hozzám el-eljutottak írásai, örömmel vettem, ha hallgatott rám, bár erre csak kivételesen került sor. Szívem szakadt unokája nagymamás születésekor, és őszintén ujjongtam megkapván a meghívó, amely  önálló kötetének megjelenését adta hírül. Ott a helyem! - gondoltam.

Meghatottam nézegetem a dedikációt, majd belelapozok. Végigolvasom, újra kinyitom, becsukom. Majd újra kinyitom.

A múzeumban az ülésrend most más, mint szokott, meghittebb, barátságosabb. Hallgatók és előadók fizikailag is közel kerültek egymáshoz, hogy ekképp tapasztalják meg Görgey Gábor állítását, melyet a találkozó egyik beszélgetőtársa, Nádor Rudolfné oktatási tanácsos idéz: "A költészet a lélek anatómiája."

Komlót "gondjai valamint hibái ellenére szeretett otthonának" valló tollforgató így vall magáról: a Nem vagyok költő című szösszenetében: "Keresem az utat, az úton önmagam...../ Keresem az újat, a jobb világot.../ Magamnak rovom a sorokat... /s ha (az) máséval is találkozik,/ talán nem pazaroltam hiába a tintát és papírt." Nem, úgy érzem, hogy egyáltalán nem.

A Rotari Nyomdaipari Kft. által kivitelezett kiadvány címe (de csak a címe!) egy kicsit bonyolultra sikerült: Gondolattáram leltára. A bevezetőjét a "lélekszárnyon szálló szavak csodájáról" Jakab Józsefné írta, ő szemezgetett belőle a múzeumi délutánon. A már említett Nádor Rudolfné érzékenyen okos eligazítója kedvet ébresztett az elolvasása iránt. Részleteket pedig részben a Súgólyuk Színház művészei, részben a "Szóban forgók" Komlói Alkotók Baráti Társaságának a tagjai, ill. a szerző barátai olvastak föl, némelykor daloltak el. A verseket, rövid prózai írásokat megelőző fejezetcímek önmagukért beszélnek: Korai hajtások (mert "kezdet nélkül nincs folytatás"), Lelkem féltett zugából, Szívem fény- és árnyoldala, A folyton változó örök csoda, Alkalom szülte gondolatok, Morgolódásaim, A világ apró részei vagyunk. Számomra kedvesek a pillanat ellentmondásait felvillantó zsörtölődések, leginkább szerethetők azonban a lélek belső titkaiba betekintést engedő, egyszerre szemérmes, mégis magát megmutatni kívánó versek, mint amilyen a    Szerelmes éj című:

                                    Te vagy én,
                                    én vagyok Te,
                                    testünk összeolvad
                                    őrült szerelembe.
                                    Lelkünk húrjai
                                    egy akkordon szólnak,
                                    cinkosai vagyunk
                                    fénylő teliholdnak.